MY ONLY PLANET

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egyszerűen semminek nincs értelme és akkor el kell mennem futni. Akkor is, ha fáj. A már megszokott fájdalom mértéke elenyészik ahhoz az érzéshez képest, amit a testem többi része él át futás közben. A lelkemet is beleértve. A stopperóra helyett kezembe veszem az egyik biciklilámpát, a gumis részét az ujjamra húzom, a sálat a nyakam köré csavarom és mivel nincs mást tenni, nekiindulok. Egyenletes lassúsággal kocogok a besötétedett parkban, hangosan ziháló szellemek húznak el mellettem, én pedig próbálom elfojtani magamban azt a folyamatosan fel-felbukkanó gondolatot, hogy akaratgyenge vagyok, hogy nem bírom ki futás nélkül. Korán reggel van. Sötétben indulok itthonról, sötétben érkezem haza. Megfagyott arccal nézem a kerékpáromról az életerős, lelkiismeretes futók lehelletét, amint az könnyedén hasítja át a hideg levegőt. Lényemmel simogatom elszántságukat. Régen futottam már. Tudom, rettenetesen naiv hozzáállás, hogy azt gondoltam, ha nem erő

I can do it so much better. That’s why I’m here. Again. As a four day old babygirl has to burp, I have words to burp up on the clean white sheet from time to time. Tabula Rasa. I’m washing my face in ice cold water. I breathe in, I breathe out. Nothing comes easy, nothing comes fast. So I’m back in town again. My return from the flying visit means much more than a New Year’s Eve. I’m dragging my new day’s resolutions with me all the time. I enjoyed being at home. Bit of a delay, bit of a distance. Getting a clear zoom out on my life: what the fuck I’m doing here. While I’m giving an imaginary hug to all of you I left in Hungary, I’m already thinking ahead and cannot wait to buy a simple writing desk (IKEA) in my room and to start to get my work done. I need distance, I need to be far away. I need fruitful solitude. Don’t feel neglected. I need you to achieve this pleasant state. I wanna know everything about you. I want to know how you feel when you fall in love, and also when you fail

Finally, I have reached the top of the ferris wheel called life. My seat is still. I’m leaning back and I’m enjoying the view. The landscape below looks like children’s playground. I can tell from far away that it’s a very detailed imitation of reality, the only difference is the smaller size. I can see the trees of the park, the serpentine river beside, the small houses with windows and the tiny people around. Matchbox-sized cars are moving continuously on the multi-laned motorways. If I force my eyes, I can also make out the contours of the fire station my nephew received for his third birthday last year. The world seems to be so small, quiet and remote that I almost like it. To tell the truth, what I like is my state: far from the daily routines and close to the sun. On the top of the ferris wheel I always feel that I’m at the right place. A place where the natural state of being gives sense to everything. A place where the dark wings of the elaborate plans are melting in the dazzli

A szombat reggelek. Amikor félig kábult állapotban felriadok álmomból, hogy miért nem csörög az óra, megint el fogok késni a munkából, és még ezer másik gondolat cikázik át hirtelen az agyamon, majd másodpercekkel később rájövök, hogy felesleges a nagy izgalom, hiszen ma szombat van. Szabad szombat. Megkönnyebbülve átfordulok a másik oldalamra és tovább élvezem az ágy puhaságát. Az ágy azonban percek múlva kivet magából. Az éber állapot, amit a reggeli ijedtség idézett elő, nem múlik el, hanem egyre erősödik. Végre itt az alkalom, hogy megéljek egy teljes délelőttöt anélkül, hogy a társadalom hasznos részének kellene érezzem magam. A frissen őrölt kávé illatának gondolata már az utcán talál rám. Egy nyirkos, őszi szombat reggelen az utcán sétálni kedvenc, sarki kávézóm irányába - ha csak ennyiből állna a hét! Rövid utamon a város ismerős neszei kísérnek. Kényelmes tempóban elhaladó kerékpárosok pedálozása, levélseprű sercegése. Egy hajlott hátú, idős néni az üveggyűjtő magasan elhelyez

Drága Barátaim! Összeszedem magam és végre magyarul is írok egy pár sort. A személyre szóló levélírás, mint olyan egyelőre nem szerepel a terveimben. Ez elsősorban heveny kézfájdalmam oka. Amolyan kezdődő ínhüvelygyulladás-félém van, ami válltól az ujjam hegyéig érezteti magát. És ezt nem nagyregényem írása közben szedtem össze, hanem annak jele, hogy keményen megdolgozom a mindennapi betevőért. Különben én már csak röhögök ezen. Murakami könyvének elolvasása óta (What I talk about when I talk about running) tudom, hogy én is azok közé tartozom, akinek akkor lesz teljes az élete, ha a fejfáján az áll majd: writer (and runner). És ezt akkor is így fogom gondolni, ha soha nem futok többet és nem írok le egy betűt sem. Lássuk be, erre azért igen nagy esély van. Mennyit ér egy író futó (vagy egy futó író), aki nem ír és nem fut? Nos, ebben a pillanatban éppen ennyit érek én… Még nem olvastam mást Murakamitól, de ezt a könyvet ilyen címmel egyszerűen nem tudtam a boltban hagyni. A kedvenc r

I’m tired and sleepless. I can hardly eat anything. It’s been like this for a while. I’m leaving promising days behind. Days when the world stopped in front of my door knocking on it constantly. You wanted options – I heard it through the door. You wanted options and you wanted to embrace me. You wanted me to show you who you are. So here I am. If you open the door, I will show who you really are. Blood ran out of my legs. That must be a joke – I thought. These must be those blond children my colleagues were talking about, who walk around the town and ask for candies in exchange for some Dutch songs. I hoped they get tired of waiting and leave soon, but the knocking noise didn’t stop. Then I thought what if the world was really outside waiting for me? Isn’t it what I was longing for? So I pulled myself together and opened the door. There was noone outside. The whole street was empty. I closed the door with a strange feeling. Only when I turned back did I realize that the world

There is a guy. I think he likes me. What’s more, I think I like him, too. I don’t know his name and I don’t know anything about him. I’m very careful no to find out any details about the subject of my admiration. The fact he exists is more than enough for me. We always meet at the same place, at the same time for about a month or more. I can hardly recall the moment I realized I was interested in him. It might be because I always fancy someone. To be honest, I always fancy more than one guy at the same time. It’s nothing serious. It’s more like passing boring moments of life and testing imagination. Of course, everything happens unobtrusively. If anyone started to be suspicious about my secret game, I would immediately stop myself and look for another subject for my thoughts. That is a demanding occupation, though. Why? Handsome guys in Amsterdam are either gay, either married (or having girlfriends). Or both. Unfortunately, in the small proportion of the rest I’m not interested. So t

I decided to stop writing this blog. It’s not that I’m tired of writing, it’s not that I don’t like other people reading what I write. Both of them are pleasant thoughts for me. But I want to change things. I want to change my life and I’m thinking of writing something else. I mean writing something for real. Not sure yet what. But definitely something. I must admit I really like the idea of not writing here anymore. Relieving like anything else that you know you don’t have to do anymore. Just leave everything behind and start something new. As a sort of replacement. The replacements of the ancient prototype, the unattainable idea. Blurred copies of reality. From time to time I like to leave things behind, to make these replacements. What a relief! - I think while I’m already missing the old stuff in a completely strange room full of completely strange people. Fortunately, I never leave the idea and I’ll never leave myself. I’ll always be there to remember… What a relief! I’m wondering

Something happened. Something extraordinary happened to me last week. I met someone. I met a very special person. I have known this person for a long time. Sometimes it gives me the impression that we have known each other since I was born. We met by accident at the places both of us usually went as part of our daily routines like supermarkets, bookshops, public transport, or we just came across in the street. I remember once we met in a bar, I was with another friend having a drink after work. You looked into my eyes before you left without a word. Then we didn’t see each other for a long time. We never arranged anything to meet. Somehow we had this unspoken agreement not to do it. We knew very well that it might be any second the other one shows up. Besides, there was not much happening when our paths crossed, we didn’t make great impact on each other’s lives. I didn’t know how to talk about my feelings, my dreams because I didn’t care. I didn’t care until the last time. Now I’m sitt

I’m trying to find words to tell you what I’m getting through. Is it too dangerous to say I’m losing my sense of reality? Do you think I ever had that? The world around me seems to be as elusive as the past memories of a shipwrecked living on a desert island for months. Everything I was completely sure about before, has a question mark at the end now. It gives me the impression of being nowhere and everywhere at the same time, that everything has importance and nothing is important at all. It’s not that I don’t care, I just don’t know how to care about anything anymore. This is a dangerous situation, I feel this can have very wrong endings. But I know that I already passed those very wrong endings. I’m possessing the freedom to recalculate the route, to be over the speed limit, whatsoever. I hardly think about the consequences, because I never know anymore when I’m doing the right thing. I’m just trying to have some fun. Every day I wake up as a 16 year old teenager girl and I’m going

This morning I woke up and started to think about how it started, how my first weeks were in Amsterdam after I arrived here in February. I remember I didn’t visit many places in the beginning, and I still miss many of them. As I’m not a tourist in Amsterdam and I know I’m going to spend a lot of time in this city, I don’t force to see all the places, which are usually full of tourists. I’m wondering whether this is the right thing to do. You keep telling yourself you have so much time, and you could go any time, but actually you’ll never go. Those who feel they have options are rich. Because of such choices I missed the Louvre and d’Orly in Paris, and I’m still misssing Van Gogh Museum in Amsterdam. I want to believe that I still have lots of time to change this situation. You might feel it, you might not, but lately I’m having a pretty hard time. I just don’t feel I have those options that make people feel rich anymore. Or it’s hard to accept the options life is offering me. And yes

Nagy lelkiismeretfurdalásom oka, hogy gondolatban legalább négy blogbejegyzéssel vagyok adósa az univerzumnak és helyettük ez a váratlanul felbukó múltkori bejegyzés még véletlenül sincs kapcsolatban az itt töltött”szürke” hétköznapok valóságával. Mértékeit tekintve legalábbis. Nem tartom igazságosnak, hogy a jó dolgokat megtartom magamnak, amiket meg nem annyira szeretek, azokat rázúdítom azokra, akik szeretnek. Utólag is elnézést azoktól, akik túl komolyan veszik az ilyesfajta nyílt kirohanásaimat - hisz ezek csak szavak! Másfelől meg tessék, lássék, fogja fel mindenki, a kerítés még itt sincs kolbászból és bizony nekem is vannak nehéz napjaim Ha valaki eddig nem gondolta volna. (... Különösen nehéz napjaim a futás boldogsága nélkül). És a legfontosabb: a kommunikáció pozitív dolog – mégha a legszörnyűbb dologról is van szó. De nem ismétlem magam, (csak ismételni tudok)… Szóval négy blog, de megpróbálom most egybe sűríteni – vagy legalább kettőbe: lelkiismeretem egy angol verziót is

It’s been long weeks since I felt I should say something. I think I should be quiet. Usually I’m quiet. People usually underestimate me because I’m quiet. That happens so many times. And I never want to be louder. Though, I feel so often the urge to shout… The world is passing me by. I should be quiet. So I’m quiet. Actually, this is how I’m made. There are things you don’t wanna change. Even if you know that this only thing changed might bring hundred ones closer to you, you don’t want them, because then it wouldn’t be you… No worries. Even if I leave my home during the heaviest rain, I’m enjoying every drop of it. I have been waiting for it for such a long time... I enjoy the world so much, it’s hard to tell. And you have to know that the rain is the last thing that bothers me. I always have a place to go… I’m a lucky one. But still I feel paralyzed. I’m looking at you. I’m looking at you and I have nowhere to go. It took me long days to end up here, this virtual nowhere. You don’t k

Tudom, hogy mostanában nem sokat írok ide, és hogy levelekre sem válaszolok olyan sűrűséggel, ami esetleg elvárható lenne. Nagy erőfeszítésembe kerül bármit is leírni. Jól esik kicsit nem lenni, ne tudjon senki semmit rólam. Vagy mást gondoljon, mint amit írni akarok, illetve nem akarok. Folytatás, azaz újrakezdés. A világ összes reménye és optimizmusa kell minden egyes betű leírásához. Ha azt mondom mostanában ebből nem túl sok jutott nekem, akkor máris megvan mindenre a magyarázat, ugyanúgy ahogy arra is, miért kellenek most mégis a szavak és képzeletbeli közönségem. Nem akarok keseregni, nem akarok szánalmat és együttérzést kelteni. Nevetségesnek sem szeretnék látszani azt bizonygatva, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Őszintén, néha fognám az egész rakat valóságot és bevágnám a szekrénybe, jól rázárnám az ajtót, én pedig békésen álmodoznék tovább nélküle. Vagy apró cetlikre darabolnám, és egyenként meggyújtanám őket a kandallóban. Vagy

A maratoni táv lefutásának gondolata a tavalyi budapesti Nike félmaraton teljesítése után született meg bennem, amikor kicsivel több, mint két óra futás után még mindig tudtam a lábamon állni, sőt úgy éreztem, akár még tovább is tudnék futni. Hetekkel később ámulattal néztem a Plus maraton résztvevőit, amint a Nyugati pályaudvar felhajtójára kapaszkodtak fel, igencsak megnehezítve így az utolsó kilométereket. Emlékszem az egyikük megbotlott, én pedig folytattam utamat a Margitszigetre, hogy teljesítsem a szokásos két szigetkörömet. Bevallom, furcsa érzés volt egyedül futni a szigeten, miközben a Duna túloldalán többszáz méteren keresztül hömpölygött a lábait kapkodó tömeg. Szerettem volna én is ott lenni inkább. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy 2008-ban beköszönt az életembe Amszterdam, ami nemcsak az életemben indított új szakaszt, hanem a futáshoz való kapcsolatomban is. Mindig mosolygással tölt el a tudat, hogy míg mások a piroslámpás negyed és a coffee shopok Mekkájaként ta

Life always makes the funniest jokes. That’s why I never get bored of it. My last weeks in Amsterdam have been so dense that I don’t stop thinking about all the movies that would be the right equivalents for everything I have been through. As time goes, the possibility of linking different stories of life together is enormously increasing. Indifferent details suddenly become the main issues for long weeks and you are just sitting and watching your own life as a movie. Because there is nothing else to do. It was a dense period I told you and now I’m just waiting for what’s next. I don’t know if you have ever thought about how historical events influence your own life. I’m sure everybody remembers where was and what was doing on 9/11, for example. When that happened, I was in Paris with my future­-ex-boyfriend and hardly noticed anything from the importance of that sorrowful event. All I remember was that I was really into him and I loved him so much that I was ready to be his friend-fri

I promised to write something for my birthday. I already had a plan what to tell you, but that plan had been changed so many times by life since then. When I was a kid, I might have had an idea how it was going to be 30 years old. Good job, loving husband, kids, car and a house with garden, probably. But I have never thought that I’m going to mourn my cousin, who was one year older than me and passed away three days before my anniversary. Sad enough, I know, yet there is something important I learnt last week: there is no young or old, there is only dead or alive. Let me devote this entry to him, who is no longer with us. As time goes, you have to realize one more thing: the number of funerals will only increase for the rest of your life. What are you going to do then? You’ll just try to keep on going with your own things, maybe with more devotion and more discipline and hope you won’t be the last one going away… Therefore I stick to the plan and I’m telling you one of my favourite sto

Azt hiszem elérkezett az ideje annak, hogy minden félelmemmel leszámoljak, ami egy idegen ország fogalmához kapcsolódik. Miután alaposan kezdem feltérképezni a holland egészségügy színtereit, érthető módon már nincsen napokig tartó görcsöm, ha bankba vagy postára kell mennem. Összességében az elmúlt két évben nem töltöttem ennyi időt várótermekben és orvosoknál, mint az utóbbi két hétben, és csak hab a tortán, hogy mindezt idegen nyelven, egy idegen országban tettem. Valójában már nem is annyira idegen. Talán furcsán hangzik, de lelkes érdeklődéssel figyelem, miként működnek a dolgok errefelé és csak reménykedem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Egészségügyi körsétám első állomása ugrás volt a mélyvízbe: Fogorvos, ami már önmagában is félelmetesen hangzik, de ha hozzátesszük a holland jelzőt, két dolog fokozhatja rettegésünket: 1. Mibe fog ez nekem fájni (mind testileg, mind anyagilag)? 2. Mi történik, ha a fúrót a szétfeszített számhoz közelítő fogorvos megkérdezi tőlem hollandu

I don’t remember how it happened. I just found myself lying on the coach surrounded by soft colours and heart-beating music. I couldn’t say a word. I was completely overwhelmed by the shapes, the sounds, the smells and the colours. An atheist might feel the same when enters a church and despite all his religious scepticism, he is still impressed by the interior decoration so much that starts to have doubts about the non-existence of God. The door of your room is an entrance to another world I have never seen before. Who enters there once, will never be the same again – this is how I imagine things. Like an earthly heaven or a heavenly hell. There is not much difference anyway, as earth is a place where angels are dating devils in secret. When I enter your room, I leave everything behind. I only bring my heart, I put it on your table – it’s messy (cigarettes, empty bottles, ashes – all the ruins of yesterday’s party) and I hope there won’t be a sudden move that sweaps it under the coach

The question whether the glass is half empty or half full tells a lot about how you think about the world. I’m not the person who says the glass is half full. There was a time when I believed that the glass was half full, even if there were only drops in it. A nice way to get disappointed when you are thirsty and you start drinking from that glass. Later I learnt to measure things and tried to be on the safe side: expect the least - probably an empty glass - and get surprised when you find something at the bottom. This is my way of being optimistic (does that mean realistic?). But the question of the half full or empty glass has another aspect, too that we usually ignore. Namely, who is filling up our glasses? I think this is the essence of the whole glass issue and it took me to a conclusion that might seem far from the original question. Because the glass doesn’t get filled by itself. Somebody fills that up so that you can elaborate yourself in the philosophy of the empty-or-full pro

You told me to write something more human, because otherwise people will start to be scared of me, or at least they will start to worry. Therefore I have collected the top ten reasons why it is worth running in Vondelpark. 1 You can sweat and spit as much as you want, the only look you receive will be that of admiration. 2 You can smoke weed without practically entering any coffe shops. (and you can still say you are more of a sportive person) 3 Running suit makes you invisible: the easiest way to get familiar with the every day life of any person you wanna learn more about (or maybe you don’t want, but you will) 4 On a sunny day you can have an overall outlook on the compound of the society of Amsterdam (It also includes some asses in obvious positions. Unfortunately, they don’t always belong to dogs.) 5 You can experiment how much time it is necessary to erase a puzzle of 5000 pieces from earth (The puzzle parts were spread at Queen’s day close to the bird statue. I still see th

88 more days. My third day without running. I’m on paracethamol, trying to hope my swollen glands give it up very soon. The days without running are frustrating in themselves, the pain besides that only deepens this feeling. And I still don’t have my own key to the apartment. I’m trying hard to get rid of the symbolic meaning I gave to this small, insignificant object. My real home is inside. My real home is inside... Actually, I have realized that everything that doesn’t let me run pisses me off. Everything that moves away from me suddenly becomes more important. I was always like this. I have to admit that I got accostumed to being alone and being surrounded by the ghosts of those who are far from me, but they graved themselves into my life for eternity. I think it is the natural state of those I care about. If they come closer to me, I lose them. I feel stupid and awkward, because I cannot handle their very presence. I think sometimes I hurt them when I wish they were coming as they

Wszystko znaczęło się z moją pierwszą samotną podróżą za granicę. Pojechałam do Francji. Poitiers był najdalszym miejscem co znalazłam na liście obozów dla wolontariuszy. Organizacja Emmaus znajdowała się w średniowiecznym klasztorze na środku starego miasta. Tutaj spotykałam Anitę i Michała, to sympatyczną parę z Polski. Byli bardzo mili kiedy dowiedzieli się, że jestem Wegierką. Rozmawialiśmy dużo o historii i innych rzeczach. Zostaliśmy przyjacółmi. Wtedy dowiedziałam się że Polacy lubią Węgrów. Po latach korespondacji nasza komunikacja przestała istnieć. Moja ostatnia wiadomość od nich jest to, że ich syn ma na imię Dragan i rodził się w tym samym dniu kiedy syn mojego brata. Kiedy pojechałam do Hiszpanii, ten sam instynkt mnie podpowadził: wybrałam najdalsze miejsce z ofert biura wolontariatu. Pojechałam do małej południowej wsi, która nazywa się Plasenzuela. To malownicza, ukryta wieś (myślę że utracony Boski Raj był coś podobnym) ma nastrój szczególny: zdarzają się tam surrealis

Meglepő prózaisággal vázolom, miért nem írtam eddig. Visszautam fennkölt hangulatban telt: a repülés alatt próbáltam értelmet találni a két otthon közötti állapotnak, amibe kerültem. Értékeltem az elmúlt, túlzsúfolt napok eseményeit, valamint az előttem álló időszakot. Tele voltam élményekkel, tervekkel, amelyek bizonyos beszélgetések visszhangjaiként rögzültek bennem. Az ismerős utcák és terek mind arról tanúskodtak, hogy megfelelő helyen vagyok ahhoz, hogy minden, amit elterveztem, be is következzék. Utólag persze mosolygok naiv képzelgéseimen. A házunk elé érve ugyanis csúnyán szembe kellett néznem a valósággal: otthon hagytam a lakáskulcsomat. Ennyit a fennkölt hangulatról. A lakáskulcs története azóta hömpölyög az életemben, afféle apró hegyi patakból örvénylő folyammá nőve ki magát, és én, aki tényleges hazatérését ehhez az apró, jelentéktelen tárgyhoz köti - különösen az elszakadás óta - úgy érzem, hogy tulajdonképpen még mindig úton vagyok... Nem egy nyugalmi állapot. Különösen

Before I leave town, I have the urge to tell you things that are still in my mind but I haven’t found the appropriate way or time to write them down lately. This might be also the way I want to rememer the past months I have spent here in Amsterdam. It was a really nice period in my life, I have to tell you. Careless, mostly. Maybe a bit passive, if I think of the books around my bed. I couldn’t finish any of them. My greatest reading experience was The Unbearable Lightness of Being by Milan Kundera, that I found on Manyi’s bookshelf. Although I had read it years ago, I was reading it again as if it had been the first time. A book I could connect to so many people and things here. The importance of repetition in life etc… I also discovered the experience of reading poems in Dutch and understanding them as well. Allow me to share with you one of my favourites from this beautifully illustrated children book by Hans and Monique Hagen - Thank you, Manyi again! IK DROOM als de nacht nog nie

What a weird day, my friend. Those dreams coming out of the blue. They were so real, I couldn't resist them... But this is not what I want to tell you. Hopefully most of you are watching European Championship at the moment, and the rest of you are already accostumed to the fact that I don't say any relevant thing in my blog. Because this blog is still not about a story of characters who have conflicts in their lives, they are struggling and there is catharsis at the end. The story in which a character recognizes movies by its music and spends most of his time attending concerts. This is still me getting on bike every morning to work, going to run in Vondelpark after and trying to go to sleep at midnight. Not much to say - to be honest. And it doesn't mean nothing happens to me. So much things are happening, but still. The question - is it really happening to me? - is still there. I need time to integrate everything in my life. Actually, I think I have a special definition w

Ahogy közeleg hazalátogatásom időpontja, egyre többet gondolok arra az elmúlt időszakra, amit itt töltöttem, illetve még töltök mindig, mint egy önálló egységre az életemben, és várom a pillanatot, amikor szavakba önthetem az elmúlt néhány hónap tapasztalatait, miközben az otthoni házunk előtt termő cseresznye ízét kóstolgatom képzeletben. De ez a pillanat még kissé odébb van. Maradjunk egyelőre az állatoknál. Mióta munkámat tekintve elszakadtam a rendszeres filmnézés lehetőségétől, ami a pénzkereset legkellemesebb módja, akarva-akaratlanul közelebb kerültem az állatok világához. Nem mondom, hogy a filmek szerepét felváltották volna az állatok az életemben, mindenesetre nagyobb helyet kaptak benne, mint eddig. Érdeklődéssel figyelem az ember-állat kölcsönhatását és lenyűgözve hallgatom, milyen meghökkentő dolgokra képes a természet. Bizony, az állatok irigylésre méltó tulajdonságokkal rendelkezne k, amelyekből lenne mit tanulniuk az embereknek. Ha valaki azt gondolja, hogy az állatok a

My little trip to the sea last weekend was a crucially important event in my life like all occasions when I can get close to this umbracable, magical and fearful phenomenon. Coming from a country that doesn’t have its own sea, usually makes these encounters the symbol of everything that I will never have but I will always long for in life. Therefore whenever I’m sitting in the sand or on the rocks of a beach I’m trying to be aware of the importance of those moments, because those are the privileged moments in life when I own everything that I will never have but I will always long for. It has been three months since I arrived to Amsterdam. Although I saw it on the map and I knew that the sea was close, I had to go there to realize that I live only 15 minutes far from all my dreams. This has never happened to me before: I have never lived so close to the sea and I’m a bit sad now that I have wasted three months here without being aware of this luxury. But I assure you: I will never forg

Mielőtt gyanakvó gondolatok vetődnének fel Bennetek, gyorsan kijelentem: nem felejtettem el magyarul. Egyetlen mentségem a magyar nyelv hosszas mellőzésére annak feltételezése, hogy a futólépésekre könnyebben reagálnak az angol szavak. De tény az is, hogy nem szeretném külhoni "rajongóimat" sem cserben hagyni, ezért a sok idegennyelv - jó vicces, hogy ezt meg most ők nem értik. Hogy kis kultúrát is közvetítsek és nagyképű módon annak részeként értelmezzem magam, elmondom, hogy idén Amsterdam a világ könyv-fővárosa, aminek keretében számos rendezvényt tartanak, egyebek között a többnyelven írott irodalomról is. Több nyelven írni olyan, mint egyszerre több hangszeren játszani. Egy többnyelvű könyv lapjain mintha egy duett, egy trió, vagy egy merész kvartett muzsikája szólalna meg, hogy szokatlan hangzásokat produkálva új érzéseket keltsenek a hallgatókban, azaz az olvasókban. Az elképzelés szép: a kompozíció másképp talán nem is áll össze egésszé az alkotó fejében, csakis csell

Nem tudom, hogy van ez, de a kommunikáció időről-időre megakad a beszélgetésbe vetett minden jó szándék ellenére. Mert abban egyet kell értenünk, hogy a kommunikáció egy pozitív előjelű fogalom: beszélünk, hallgatunk, információt cserélünk. Néha persze hülyét csinálunk magunkból – leginkább akkor, amikor beszélünk -, de a beszélgetés fogalma akkor is feltétel nélkül ígéretes marad. Igaz, megvannak a maga trükkjei. Ami engem illet, nem mindig mondom azt, amit gondolok. Előfordul, hogy amikor azt mondom nem, igenre gondolok, és amikor igent mondok, az egy határozott nemet jelent. A szégyenlős talánjaim alatt egyértelműen igent értek, és a nem tudom vagy a majd meglátom kifejezések a nem szinonímái számomra. Természetesen ez nem mindig van így. Néha amikor igent mondok, valóban igenre gondolok és a nem egy egyszerű nem marad. Mindez nem a megtévesztésedre szolgál. Ellenkezőleg. Ezek a kommunikációs hibák a saját bizonytalanságomból erednek: mivel nem szeretném megbánni egy tettemet sem, a