MY ONLY PLANET

Helyet foglalunk az asztalnál. Velem szemben ülsz és várod, hogy mondjak valamit. Makacsul hallgatok. Úgy teszek, mintha a pincért figyelném jön-e már. Nem tudok a szemedbe nézni. A mondatokat ismételgetem magamban, amiket előre megfogalmaztam ilyen esetekre. Könnyed, felszínes kijelentések, amelyektől jól fogod érezni magad. Szavak, amelyek pontosan kijelölik egymáshoz fűződő viszonyunkat és a helyünket a világban. Dühös vagy rám. Vesztegeted rám a drága idődet, és én még a látszatát sem próbálom fenntartani egy elképzelt rendnek. Nem tudod, mekkora erőfeszítésembe került, hogy összeszedjem magam és találkozzam veled. Te csak most szembesülsz azzal, milyen csalódást okozni egymásnak, én már elindulás előtt tisztában voltam vele. Tehetetlenek vagyunk. Szeretném elmondani, miként jutottam ide. Elmesélni az első jeleket, amelyekről azt gondoltam, csupán egy múló szeszély kellékei. Hogy mégis mennyire jól éreztem magam tőle. Örültem, hogy végre én is része lehetek az egésznek. Az elégedet

Zuhanunk. Félelmemben minden erőmmel a karfát szorítom a repülőgép utasterének utolsó sorában, és rezzenéstelen arccal bámulok ki az ablakon. Nézem, ahogy a házak teteje lassan kapcsolatba lép a repülőgép futóművével. Nem tehetek már semmit, gondolom, teljesen hiábavaló az idegeskedés. Szeretném méltósággal bevárni a véget. Hangosan kalapáló szívemet próbálom elrejteni egy mosoly mögé, amit a mellettem ülő idős amerikai házaspár felé küldök megnyugtatásképpen. Várom a pillanatot. Most, mindjárt… Érzem, ahogy a repülőgép ismét elveszti egyensúlyát, és a szárnyak megremegnek. Az utolsó pillanat. Körülnézek. Barátkozom halálom színhelyével. Szememmel végigsimítom az ölemben heverő könyvet és szomorúan konstatálom azt a meggondolatlanságot, amivel reggel a kézi poggyászomba hajítottam pusztán kis mérete miatt. Meggondolatlanság? Eszembe jut, hogy a szinte teljesen érdektelen könyv egyik oldalán a jobb felső sarok be volt hajtva, az alábbi sorok pedig aláhúzva: „Your fear is the sharpest de

Early morning on the shore. I bend over to pull the shoelaces tight. I stretch my muscles with the usual moves. I push the button on my stopwatch. I’m already running when the three beeping sounds reach my ears. The sea is silent, there is hardly any passers-by on the pavement. I’m running slowly. I cannot get bored of the unbelievably blue colour of the sea and the fresh protecting breeze. My faithful companions on the way. I would like to run around the whole island couple of times. I never want to stop. There is hardly any signs of last night’s parties. The flashing lights are switched off, people are fast asleep. I come across some elderly tourists – they are probably in the phase when the burden of age doesn’t let them sleep too long. Is it because they feel they still have so much to do in the remaining time? Is it the fear of death that doesn’t let them sleep? I will know when I get there. A tractor appears on the beach to smooth away the traces in the sand, which were left behi