Nagymama
London utcáin sétálok, megyek, Velem barátok, sokféle életek. A nagymamám valahol Hideg ágyon fekve rostokol. Szép ruhában várja a véget Míg a világ engem Odabent éget. Metróra szállunk. Durva férfihang üvölt 'Mind the gap' E súlyos ürességben félek. Ez vagyok én: Valami. Semmi? Préselődő emberek között Nyolcvanhat évet... Hogy bír ki ennyit egy lélek? A dobos tortát már nem küldi senki Születésnapom így értelmét veszti. A nagymamám szép ruhában... Mozgólépcső helyett Őt majd élő kezek Engedik a mélybe, a sírba, Sosemvolt biztos nyugalomba. Végesített élet... Miért lepődünk meg, ha mindig így megy? Könnyeim helyén mosoly Mert nyolcvanhat évig tartó pokol Helyett gyerekek, unokák, dédunokák Ölelik az illatot, a sok emléket A parfét, a kelt gombócot, - amilyet csak ő tudott, - A porcukros epret, a kerti kádat, A házi krémest, a sok finom falat... A romok közötti kaland Volt rólam utolsó képe. A teraszon nejlon otthonkában Hangosan kiáltott Ha uzsonnát hozott Színes tányérokon. I