That’s Not The Shape

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egyszerűen semminek nincs értelme és akkor el kell mennem futni. Akkor is, ha fáj. A már megszokott fájdalom mértéke elenyészik ahhoz az érzéshez képest, amit a testem többi része él át futás közben. A lelkemet is beleértve. A stopperóra helyett kezembe veszem az egyik biciklilámpát, a gumis részét az ujjamra húzom, a sálat a nyakam köré csavarom és mivel nincs mást tenni, nekiindulok. Egyenletes lassúsággal kocogok a besötétedett parkban, hangosan ziháló szellemek húznak el mellettem, én pedig próbálom elfojtani magamban azt a folyamatosan fel-felbukkanó gondolatot, hogy akaratgyenge vagyok, hogy nem bírom ki futás nélkül.

Korán reggel van. Sötétben indulok itthonról, sötétben érkezem haza. Megfagyott arccal nézem a kerékpáromról az életerős, lelkiismeretes futók lehelletét, amint az könnyedén hasítja át a hideg levegőt. Lényemmel simogatom elszántságukat. Régen futottam már. Tudom, rettenetesen naiv hozzáállás, hogy azt gondoltam, ha nem erőltetem a lábam, akkor előbb-utóbb meggyógyulok. Utóbb se gyógyultam meg. (Jaj, már megint a betegség, már megint a futás… Csak várd ki a végét, ahogy eddig is mindig kivártad!) Ezért, mivel ez nekem tényleg élet-halál kérdés, elhatároztam, hogy adok az orvostudománynak még egy esélyt. Talán megúszom kések nélkül. Végülis semmi nem látszik a térdemen. Úgyhogy a ma reggelt ismét Marionnál kezdtem.

Vannak olyan emberek az életben, akik első látásra, szavak nélkül is bizalmat árasztanak és akik felé részemről is feltétlen bizalom árad. Marion ilyen. A gyógykezelés a kórtörténet felvázolásával kezdődött. Negyedórán keresztül a futásról beszélni valakivel, aki hallgatja is, amit mondok, sőt még tanácsokat is ad! A maga visszafogott, egyszerű, mégis kedves módján. Azóta hetente kétszer járok hozzá gyógytórnára. Vajon mikor veszi észi észre, hogy a testépítő gépek között titokban a lelkemet is gyógyíttatom?

Egy jelet már elárultam neki. Az edzőteremben a lábemelgetős gép és a falnagyságú tükör között, a különféle szíj- és súlytartó állvány fölött egy kép lóg, ami hosszú időn keresztül nézett vissza rám életem számtalan helyzetében. Paul Klee: Der Niesen. A kép, ami most otthon, az egyetemi jegyzeteim fölött porosodik. Vízszintes helyzetben. Ez jó jel – mondtam Marionnak.


A másik jelet megtartottam magamnak. Ma reggel 8 óra 16 perckor, a 3x5-ös egységek szorgalmas teljesítése közben, megszólalt AZ a dal a rádióban. És eszembe jutottál. Helyről, időről megfeledkezve végtelen érzésbe merültem. Mintha kihagyott volna néhány ütemet a szívem, hogy aztán többszörösére gyorsulva hozza be a lemaradást. Kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Utoljára akkor éreztem így, amikor megláttalak a parkban. A barátaiddal ültél a fűben, talán dobozos sört ittatok. Én a láthatatlannak tévő futóruhámban próbáltam észrevétlenül elhúzni előtted. Hogyan is takarhattam volna el a vadul kalapáló szívemet? Hogy fogom eltakarni most?

8 óra 20 perckor a dal véget ért és Marion azt mondta, mára elég lesz ennyi.

Comments

Post a Comment

Popular posts from this blog

Black Summer

Such a heavy duty to start this. Days had long passed when I felt brave and naive enough to document anything from my life. I’m jealous of this old self of mine, jealous of the person I used to be. So much shit has happened since and more days are passing quietly, unaware, unnoticed, unmentioned. To formulate anything that makes sense these days is hard. After all the dreams, all the innocence gone, it’s hard to say what is left. It’s hard to say what keeps me moving. But I still am. Maybe I feel responsible to live a life for the two us, the life you won’t get to experience. Maybe it is closer to the truth that any narrative that helps me to take the next step, that helps me to get out of bed in the morning is tightly embraced. There may be more of these fabricated explanations than just one, and these stories in my mind are changing. Trying to validate the unlikely, the impossible. Up until today, I have moments when I have to remind myself that such a terrible event did happen
Read more

Saves the Day

Back to the weekly regime. Bi-weekly. Any kind of regime. Leaving prints of the days, of the uninteresting, of the nothing happening. Then that’s it. Trying to understand the forces that mute me and tell me everything I say is utterly useless and unnecessary.   They say it so loud, it’s scary. With time (What I really mean is with age) I would expect fearlessness would take over. Oh how wrong I am. Doubt mountains everywhere I look. And I realize that if I say nothing, if I pretend life can just happen in one dimension, somewhere between the work laptop and the television, that means they won against me. The muting, doubting, questioning forces could triumphantly conclude that there is nothing to see here.   This is my weak attempt to step up and pretend that it matters. Replace “it” with anything you think may be important part of a life and likes to hide away from the inquisitive eyes. It could be me. The one that cannot be muted by fear, or if it got muted for long is now ready to r
Read more

Dahab Diving memories I.

Image
Sometimes the best holiday experiences are born from a spontaneous idea, without too much planning or overthinking, like the one I’m going to tell you about. The idea of going to Egypt was inspired by a friend we met (also spontaneously) in Croatia earlier this year. He told us that he took a diving course in Egypt and that it was one of his favorite destinations to visit during his year of traveling. I was always aware that Egypt is a special place to visit not only for its cultural heritage but also because of the rich underwater life of the Red Sea. In my case, the safety concerns of visiting the country were always stronger than my curiosity so I put the country on the back burner as a place I probably never get to visit in this lifetime. But a few days or weeks after our Croatian workation, while considering different holiday plans, Eugene asked “should we just go diving to Egypt?”. I believe I said yes without much hesitation. Mountains have been the main focus of most of our rec
Read more