MY ONLY PLANET

Always the plans. And then....only life remains. Mindig csak a tervek. Aztán... csak az élet marad.

(R-nak) When I’m arguing with St. Peter at the Pearly Gates, I’m going to tell him to ignore the Books Read column, and focus on the Books Bought instead. "This is really who I am" I’ll tell him. "If you let me in, I’m going to prove it, honest." I don’t want anyone writing in to point out that I spend too much money on books, many of which I will never read. I know that already. I certainly intend to read all of them, more or less. My intentions are good. (Nick Hornby, The Polysyllabic Spree – essays) The only person who misses my regular writings here is probably me. That only one person makes me feel different from the rest. But. Even if I don’t write regularly, I’m very careful with the instinct that attaches me to black letters on white paper. They are still in me and they will be always there. So let’s just take it as a temporary state that will turn into this dimension sooner or later. Assumingly, with a more colourful background, if we count with other di

Míg te a macskaalmot takarítod, én a helyi újságot böngészem. Szeretnék rábukkanni egy hírre, ami megmagyarázza a tegnap reggeli esetet a hídnál. Baleset vagy bűneset. Pánik a hídnál Tegnap, a reggeli órákban X város központjában nagy riadalmat keltett egy felvonó-híd átmeneti meghibásodása. Nyolc óra körül a város legforgalmasabb hídja szirénajelzést adott ki néhány hajó átengedése céljából, amellyel egyidőben a híd sorompói is szabályosan lezáródtak. Szemtanúk szerint az első furcsa jel az volt, hogy a szirénahang nem hallgatott el a sorompók lezáródásakor. Amikor pedig az első hajó áthaladt volna a szűk szakaszon, a híd eddig ismeretlen okból csukódni kezdett, ami nagy riadalmat okozott a reggeli tömegben. Szerencsére a pánik csak másodpercek töredékéig tartott, mivel a lefelé süllyedő híd egy bizonyos ponton megakadt, így a járókelők által riasztott tűzoltóságnak nem akadt dolga a helyszínen. Szakértők szerint a híd átmeneti meghibásodásáról lehet szó. Az eset után átvizsgálták a h

Kora reggel. A közeli templom dallama úgy hallatszik az ágyból, mintha a fürdőszobában lévő rádió maradt volna bekapcsolva. Ha most felállnék, és az ablakhoz állnék, látnám is a templom tornyát, a harangszót helyettesítő dallam forrását. Lustán az oldalamra fordulok. A reggel még nem jutott el arra a pontra, ahonnan kezdve az elképzelések vagy gondolatok a tettek mezejére léphetnek. A konyhában szöszmötölsz, a reggeli készülődés neszei félálomban jutnak el hozzám. A vízforraló rotyogása közben egymás után nyitod ki a macskakonzerveket. A macskák farkukkal simogatják lábad szárát, míg végre lehajolsz és a tálkákba kiosztod az egyénre szabott adagokat. Gyengéden végigsimítod hátukat, majd kitöltöd magadnak a kávét, ami nélkül soha nem indulsz el a munkába. Egy-két ajtó csapódása, kulcsok zörgése, és ismét csend borul a házra. Nem tudom mennyi idő telik el, minden bizonnyal visszaaludtam, és most furcsa hangokra ébredek. A két utcányira lévő felnyitható híd szirénája ütemesen jelzi, hogy

Volt egy éjszaka, amikor azt gondoltam, ennyi volt, nem lehet már tovább. Azon az éjjelen kezdődött el minden. Egész életemben arra vágytam, hogy megérintselek. Szerettelek volna elérni. Akkor éjjel, amikor én már a teljes feladás nyugalmával tudtam fogadni érkezésedet, te értél el engem. Nem értetted közönyömet, a gúnyos mosolyt az arcomon. Csak beszéltél, beszéltél, a lelkemet simogattad számtalan módon, míg én a nedvedző poharon az apró vízcseppeket próbáltam megsemmisíteni. Amikor felálltál, és egyedül hagytál néhány percre, megkönnyebbültem, de hirtelen egy idegen testnek éreztem magam egy idegen térben. Nélküled nem-odavaló lettem, azaz inkább sehovase-valóvá váltam. Türelmetlenül vártam, hogy ismét feltűnj, hogy jelen legyél. És akkor megint feltűntél. Leültél ugyanoda, ahonnan felálltál, és mintha mi sem történt volna, ugyanott folytattad, ahol abbahagytad. Én ugyanúgy a harmatozó vízcseppekkel játszottam az ujjaimmal a poharon. Az egyetlen jele annak, hogy valami fontos dolog

I have to be back. There is not such a thing that I need more time, or I have to do this or that before. This is the only thing I have to deal with. To be back. To try. And then let it go so that I can be back again. I’m waiting for an intense moment when I get an answer or I can share another question with you. That intense moment might be this one. Or the following one. I’m trying. I need silence. I need perfect silence where I cannot hear anything except for my own heart beats. I need silence! - I’m shouting. Can you hear what I’m saying if I don’t say a word? I’ll only give you a look to ensure you about my understanding, a look with which I accept your presence in my life. I won’t play any games. I won’t use any words. I need silence! – a voice is shouting inside of me. And you, you can only hear my heart beats. Your head is lying on my chest and I’m stroking your soft hair. I’m watching you as you fall asleep. I don’t know what kind of battle it is. What are the weapons of harmon

We have lived; our moments are important. This is what it is to be a writer: to be the carrier of details that make up history, to care about the orange booths in the coffee shop in Owatonna. Recording the details of our lives is a stance against bombs with their mass ability to kill, against too much speed and efficiency. A writer must say yes to life, to all of life: the water glasses, the Kemp’s half-and-half, the ketchup on the counter. It’s not a writer’s task to say, ’It’s too dumb to live in a small town or to eat in a café when you can eat macrobiotic at home’. Our task is to say a holy yes to the real things of our life as they exist – the real truth of who we are: several pounds overweight, the gray, cold street outside, the Christmas tinsel in the showcase, the Jewish writer in the orange booth across from her blond friend who has black children. We must become writers who accept things as they are, come to love the details, and step forward with a yes on our lips so there c

We sit at the table. You sit in front of me and you wait that I say something. I’m quiet. I pretend I watch the waiter if he is coming. I cannot look into your eyes. In my head I repeat the sentences I formed for such situations. Easy, superficial sentences that comfort you. Words, which accurately describe our relationship and settle our places in the world. You are angry with me. You waste your precious time on me and I don’t even try to fake the image of a non-existing system. You don’t know how much effort it was to pull myself together and meet you. It’s only now that you are facing with the fact how it is to disappoint each other, I knew it before I had left. We cannot do anything. I would like to tell you how I ended up here. The first signs about which I thought they were only accessories of an ephemeral fed. It made me feel terribly good, though. I was happy that I can also be part of the whole. I enjoyed such an elated state of satisfaction that I never did before. Then I wan

A sötét színű póló ujja alól kivillanó karod. Ahogy az izomkötegek megfeszülnek kezed csontjain, és puha bőröd finom szövetként takarja be azokat. Karjaid öntudatlanul követik lépteid rimusát: könyököd egyszer behajlik, egyszer leenged. Lenyűgözve figyelem tested hétköznapi táncát. Lassan elhaladsz mellettem és én könyvem fedezékéből belémerülök széles hátad látványába. Szemem azonban vissza- visszatéved félig meztelen felsőkarod kecses íveire. Nézem, ahogy a karok szorgalmasan dolgoznak azon, hogy előbbre juss. Lépteidet számolom. A hatodik lépésre a hajad sötétjéből elővillan erőteljes arcéled, képzeletben végigsimítom az ujjamat az orrodon, majd megérintem a szád és a hetedik lépésre befordulsz a sarkon. Hosszú másodpercekig bámulom eltűnésed színhelyét. Nem tudom, miféle titokzatos labirintus vár rád a folyósó mélyén. Visszatekintek a könyvembe. Nézem a betűket, próbálom felfogni a szavak értelmét, de arányos karod izmai folyton megzavarják figyelmemet. Látom, ahogy fel- aláhajlik

I’m not going to the movies. I haven’t been to cinema lately and this has a reason. I lost my faith in movies. You might think I’m a deceiver, because I give up on something that brought us together, something that mostly means your life. I feel the same. I don’t understand how I ended up here. I’m crying for the urge to go and see a film. I’m crying for the joy of distracting my attention for at least 90 minutes. Those hours watching movies with you are carved into my memory as the happiest times of my life. And now it’s over. The recognition came out of the blue, exactly the same way as my fear of flying. I already lost counting how many times I travelled by plane - as you lost counting your marathons. Each time I enjoyed flying: I loved the heavenly view from the small window and I watched with amazment the sharp wings as they cut the clouds gently into halves. It was only a second when everything changed: the plane seemed to be out of balance for a moment. That was the moment when

Helyet foglalunk az asztalnál. Velem szemben ülsz és várod, hogy mondjak valamit. Makacsul hallgatok. Úgy teszek, mintha a pincért figyelném jön-e már. Nem tudok a szemedbe nézni. A mondatokat ismételgetem magamban, amiket előre megfogalmaztam ilyen esetekre. Könnyed, felszínes kijelentések, amelyektől jól fogod érezni magad. Szavak, amelyek pontosan kijelölik egymáshoz fűződő viszonyunkat és a helyünket a világban. Dühös vagy rám. Vesztegeted rám a drága idődet, és én még a látszatát sem próbálom fenntartani egy elképzelt rendnek. Nem tudod, mekkora erőfeszítésembe került, hogy összeszedjem magam és találkozzam veled. Te csak most szembesülsz azzal, milyen csalódást okozni egymásnak, én már elindulás előtt tisztában voltam vele. Tehetetlenek vagyunk. Szeretném elmondani, miként jutottam ide. Elmesélni az első jeleket, amelyekről azt gondoltam, csupán egy múló szeszély kellékei. Hogy mégis mennyire jól éreztem magam tőle. Örültem, hogy végre én is része lehetek az egésznek. Az elégedet

Zuhanunk. Félelmemben minden erőmmel a karfát szorítom a repülőgép utasterének utolsó sorában, és rezzenéstelen arccal bámulok ki az ablakon. Nézem, ahogy a házak teteje lassan kapcsolatba lép a repülőgép futóművével. Nem tehetek már semmit, gondolom, teljesen hiábavaló az idegeskedés. Szeretném méltósággal bevárni a véget. Hangosan kalapáló szívemet próbálom elrejteni egy mosoly mögé, amit a mellettem ülő idős amerikai házaspár felé küldök megnyugtatásképpen. Várom a pillanatot. Most, mindjárt… Érzem, ahogy a repülőgép ismét elveszti egyensúlyát, és a szárnyak megremegnek. Az utolsó pillanat. Körülnézek. Barátkozom halálom színhelyével. Szememmel végigsimítom az ölemben heverő könyvet és szomorúan konstatálom azt a meggondolatlanságot, amivel reggel a kézi poggyászomba hajítottam pusztán kis mérete miatt. Meggondolatlanság? Eszembe jut, hogy a szinte teljesen érdektelen könyv egyik oldalán a jobb felső sarok be volt hajtva, az alábbi sorok pedig aláhúzva: „Your fear is the sharpest de

Early morning on the shore. I bend over to pull the shoelaces tight. I stretch my muscles with the usual moves. I push the button on my stopwatch. I’m already running when the three beeping sounds reach my ears. The sea is silent, there is hardly any passers-by on the pavement. I’m running slowly. I cannot get bored of the unbelievably blue colour of the sea and the fresh protecting breeze. My faithful companions on the way. I would like to run around the whole island couple of times. I never want to stop. There is hardly any signs of last night’s parties. The flashing lights are switched off, people are fast asleep. I come across some elderly tourists – they are probably in the phase when the burden of age doesn’t let them sleep too long. Is it because they feel they still have so much to do in the remaining time? Is it the fear of death that doesn’t let them sleep? I will know when I get there. A tractor appears on the beach to smooth away the traces in the sand, which were left behi

Az Amszterdamból Hilversumba közlekedő vonaton ülök. Az elsuhanó tájba feledkezem, élvezem, ahogy a vonat kettéhasítja a teret. Az ablakban visszatükröződő ismeretlen arcok nem vesznek tudomást erről a folyamatos pillanatról. Éveken keresztül utaztam hasonló távolságon nap, mint nap, most mégis különleges kalandnak élem meg ilyen messzire magam mögött hagyni szeretett városomat. Vajon hova tűnt belőlem az utazás iránti rajongás? És mivé lett bennem az a sokáig kísértő gondolat, hogy minél távolabb megyek, annál jobb helyre kerülök? Ha nincs elvágyódás, akkor jó helyen vagyok – próbálok elfogadható magyarázatot találni a megismerés szándékának eme nagyfokú hiányára. Talán maga a tény, hogy külföldön élek - ami számomra még mindig olyan, mintha egy nagy utazáson lennék - szorítja el bennem a kíváncsiságot más tájak felé. Nem jártam sok helyen, mióta itt élek. A leghosszabb belső utazásom mégis itt zajlott, és zajlik folyamatosan. Igazad van abban, hogy az ember, ha külföldön él egy olyan

Where did the words disappear? I’m sitting on my bed watching the blue sky through the window. The randomly shaped white clouds seem motionless. Sometimes when I look up, planes or seagulls are crossing the one meter wide glass. The tiny stains of dry raindrops become invisible then. I see you in the shop with the light blue shopping basket in your hand. You are trying to choose some precooked meal from the counter. I’m following you pretending I want the same kind. The truth is that I’m not hungry anymore. After that, you are going to pick up some fresh juice. I’m not familiar with the set-up of the shop yet, so I’m trying to memorize the place for the juices. I’m leaving you behind. When I turn back, I see you at the cash register looking for your bonus card nervously. You received it from your grandmother and now you are afraid you have lost it. I’m at the cash machine. You show up on your blue bike and stop behind me. You don’t know who I am, but I recognize you in a second. I’m tu

A beautiful day starts with a letter, it takes the shape of a word, then of a sentence. Unfinished one. The words are following each other as freshly washed clothes are hanging accidentally on the rope while light breeze is playing with them. Socks with different colours, jeans, jumpers and white shirts. A rose is a rose is a rose is a Rosebud On a beautiful day nothing particular happens. The heavy coat stays in the gardrobe, the bag gets filled with drinks and snacks from Albert Heijn, the bell of the bike rings happily on the way to the park. The blanket is laid on humid grass. Sunglasses, books (one book with a hand-drawn star), shoes taken off. Icecream is melting on the spoon which is pitched into the ground. Easy laughters. A snapshot with the growing leaves of the trees in the background. Standstill. Sunset. The first clouds. Raindrop. Thunderstorm. Motion picture. Soundtrack. Tomorrow. Growing leaves. Rosebud

I’m losing another day from life while I keep humming the words of a poem. You know it’s weird, my friend. You are telling me how much you hated poetry, then you give me this book by Pessoa: A Little Larger Than the Entire Universe. I already love the title. It says everything I want to hear. I just searched for the first poem I read when I opened the book somewhere in the middle. Ricardo Reis. (I think he’ll be my favourite one among the three persons.) I was thinking maybe it’s you who should have read this book first… I love what I see because one day I’ll stop seeing it. I also Love it because it is. In this calm moment when I feel myself By loving more than by being, I love all existence and myself. No better thing could the primitive gods Give me, were they to return - They, who also know nothing. I’m just writing you this because I couldn’t recall it by heart. Otherwise, I must say I can recall the whole conversation we had. Finally, I could tell to someone what role my writings

After taking long walks, we finally entered a bar. The day was conceivingly sunny. As the night fell, the urge to find a warm place reminded us of a cold, long and lonely winter. Luckily, the heating was turned on inside. The bar was getting busy, but not fully packed yet. We found a free table close to the door. One of us brought the beers. The cold touch of the glass was giving me shivers. We were watching people who entered and left the place. Kurt Cobain, Henry Rollins, Bon Jovi also payed a visit to the bar that night. Most of the time the door was ajar. Only a few of those who entered had the perfect swing to close the door. It was not about power, more about unknown, high-level adjustment to the object, I guess. ’They say people eat the way they make love. Do you think it is the same with closing a disfunctional door properly?’ - I asked. Both of you were laughing and I put on my coat. I was taking a sip from my second glass of beer when he entered. The door closed completely. S

Reménytelen? - kérdezem. Talán még nem késő – válaszolod. Hosszú fehér folyosón sietünk végig, fehér köpenyeink madárszárnyként csapdosnak mögöttünk. Vagy angyalszárnyként. Belépünk egy helyiségbe. Alaposan megmossuk a kezünket és kesztyűt húzunk. Belépünk egy második ajtón. Az asztalon egy test fekszik. Az arcon maszk van, amelyen keresztül levegő jut a szervezetbe. A mellkas alig emelkedik, a szív ritmusát egyedül a fekvő test mellett elhelyezett gép jelzi. Az élet egyetlen jele. Egymás mellett állunk. A szikére nézel, én a kezembe megfogom. A szikével a test felé közelítek. Mintha vajba mártanám a kést, olyan simán hasítja fel szikém a bőrt. Elégedetten bólogatsz. Néhány pillanat múlva kiserken a vér a bőr alól. A belső szervek kíváncsian tekingetnek kifelé a meghasadt résen keresztül. Megtalálom a beteg részt. Óvatosan eltávolítom, de amikor megpróbálom elvágni, véletlenül elvágom a vénát. A fehér falakat beteríti a kifröccsenő vér. Megremeg a kezem. Rám nézel. Bűnösnek érzem magam

'Come in' he told me, after he opened the door with a powerful move. I stood up from my chair and walked through the door. I was full of excitement and curiousity. I didn’t exactly know what was going to happen, but for some reasons I had the firm belief that nothing can go wrong this time. He closed the door behind me. Now we are only the two of us in a small room, striked me the thought while I hung my coat. I felt his gaze on my back. I turned and sat on the chair in front of him. ’I know why you are here’ he said. I looked him in the eyes from where this excessive confidence surged. How different our situation is I thought. For you this is a daily routine, for me it’s the first time. ’I know why you are here’, he repeated, ’so please just follow what I’m saying and everything will be fine.’ I nodded. ’First, I want you to take off your boots.’ I unzipped my boots and stepped out of them. ’And your stockings as well’ he added with some delay. ’I’m sorry for the stockings. Th

I’m in love again. The moment I left Paradiso, the feeling caught me again and I knew it before I could put it into words. The further I was walking from the place, the clearer the revelation became. I was part of something divine, something unreachable last night and it is still echoing inside of me relentlessly. I cannot resist to temptation, I keep pushing the 'play' button again and again. I have to live through this unique experience uncountable times. Is it for the better understanding or is it just enjoying the incomprehensible? - I don’t know. (Why are we always looking for a definite answer for every question, anyway?) My only answer is the index finger on the ’play’ button. There is not much to say. It was an ordinary concert with all the ordinary accessories: a glass of beer in the hand, tiptoeing behind broad Dutch shoulders just to get a hint from whom this music emerges. Noises, sounds and voices in a bizarre mixture resulting perfect harmony. Something beautifull

The church bells toll from far away. She heard it while she got out of the taxi and took ten steps straight to enter the café. The taxi swept away with its light turned on. I’m still in time, she thought and closed her coat with her hands. The weather was chillier than she expected, but it made no sense to use the buttons for such a short distance. In two seconds she was about to open the café's door. She was anticipated. Somebody opened the door before she could even touch the clench. It was him. She took a deep breath to smell his parfume. He was wearing the same long green scurf with a sea blue sweater. He looked somewhere between average and handsome. ’Hi’, he told her with a big smile on his face, as he followed her to the table. He helped her coat down and made her sit at the table. Their looks met when he finally sat in front of her. ’I’m glad you called me’, he said, ’I was not sure I made a good impression when we first met’. ’I’m not sure either’, she answered with a smil

Kinyújtom a kezem. Tenyerem a tenyered felé közelít, majd ismét eltávolodik. Én a korláton sétálok, te mellettem a földön magasra emelt kézzel. Én óvatosan lépkedek előre, te minden mozdulatomat követed a szemeddel. Vigyázol, nehogy leessek. Ha mégis megbillen az egyensúlyom, te kapod el a kezem. Te tartasz meg. A futballpálya szélén állunk. A lelátó egy alacsonyabb és egy magasabb padsorból áll. Az alacsony sor a lábak, a magasabb a fenekek helye. Az alacsonyabb előtt könyökmagasságban húzódik a korlát. A korlátra vastagon felhordott fehér festék folyásai a nyári melegben megolvadnak, és könnyen lehet ujjnyomokat hagyni bennük. A korlátot meredek lejtő választja el a futballpályát körülölelő salakpályától. A salakon fekete és piroshátú bogarak szaladgálnak. A lejtőn szotyihéjtakaró fedi a foltokban előbukkanó lóheréket és papsajtokat. Néha neked is a lábad elé kell nézned, nehogy véletlenül legurulj a lejtőn. A kezedet akkor is magasan tartod. Én oldalra tartom a kezem és próbálok seg

Krumpliszedés. Nyirkos őszi reggel. Az egész család elnyűtt munkás ruhában kivonul a krumpliföldre. Apám a traktoron ül és míg két kézzel a kormányba kapaszkodik, folyamatosan hátrafelé tekinget, hogy jól viszi-e a sort az új krumpliszedőgép. Németországból hozta tavaly ’viszonylag jó állapotban’. Anyám szerint egy roncs, ki tudja hányadik a sorban. Egy baja van csak, a krumplit nem szedi fel, azt nekünk kell a gép után kézzel vödörbe, majd zsákokba szedni. Viszont a krumplit azt úgy kiforgatja a nedves földből, hogy ihaj. A krumplit nagyság szerint szedjük. Külön a kicsit vetőkrumplinak, külön a közepeset eladásra, és külön a nagyokat a családnak. A sérült krumplikat a disznók kapják. Én egy régi felmosóvödörbe gyűjtöm a közepeseket. A felmosóvödör keskeny szája könnyen illeszkedik a zsák izgő-mozgó szájához, így segítség nélkül is ki tudom önteni a vödör tartalmát. Az egyik lábamat megemelem, hogy megtámasszam a vödör alját, a zsák száját leengedem, amennyire csak lehet és a vödörhöz

Az ajtófélfánál állok kontraposzt helyzetben. Te karcsú ívben a mosogató fölé hajolsz és vizet eresztesz. Egyszerre csavarod meg a hideg- és a melegvizes csapot. A mosogatóban felgyülemlett szennyes edények között utat keresel a kezeddel, hogy a dugót a lefolyóba nyomd. Hosszú ujjaiddal meglötyögteted a vizet: ellenőrzöd a megfelelő hőmérsékletet. A mosogatószert egy bárpincér ügyességével kapod fel és az arányokra ügyelve a vízbe öntöd a szükséges mennyiséget. A vízsugár körül hab képződik, a tányérok és a poharak fokozatosan eltűnnek a lebegő habszigetek alatt. Amikor a mosogató háromnegyed részéig ér a víz, újból megkevered a vizet, majd elzárod a csapokat. Az áztatás fontos része a mosogatásnak, ettől lesznek igazán tiszták az edények, magyarázod, miközben a konyharuhába törlöd a kezed. Körülnézel. Az egyik polcról leemeled a morzsaporszívót, bekapcsolod és halk berregés kíséretében csíkokban tünteted el a morzsákat a konyhaasztalról. Ezután a benedvesített szivaccsal járod át a fe

When I hear someone whistling, which happens all the time in the office, I think about this book I have read recently. This is one of the books that changes lives. No doubts, it has changed mine. I don’t see the things in the same way anymore. There is before and after. Before and after I read this book. For example, after the book I know that whistling is a sign and that I must be really glad to work in an office which is full of whistling. This book is a filter for me that lets through only the most delicate parts. A sieve that collects the finest grains of sand in the desert and keeps the unnecessary out. How interesting it was to read through my blog after this book and find all the matches with it. It is like stepping in the footprints of my dad as a little girl in the snow. I’m balancing and trying to keep the direction. I have no power to ask where we are going to… Once in a while it is good if someone knows the way a little bit better and thinks ahead. This way I also reach my

Sötét van. Kinyitom a szemem, de nem látok semmit. Hiába meresztem tágranyílt pupilláimat egy elképzelt fényforrás irányába, nem sikerül megsejteni egyetlen tárgy körvonalát sem. Minden koromsötét. Egy idegen ágyban fekszem, puha takaró simul a testemhez. Kicsit fázom, ezért csecsemőpózba kucorodom és erősebben szorítom magamhoz a plédet. Gondolkodom, milyen színe lehet. Meleg színre gondolok, talán piros. Vagy narancssárga. Néhány pillanat múlva enyhe borzongás fut végig a hátamon. Helyezkedés közben meztelen karom érinti a fal hideg, fehér színét. Jól esik eltávolodni tőle egy kicsit. Próbálom felmérni a tér mélységeit: egy raktárszoba vagy valakinek a nappalija? Van-e ablaka? Elképzelek egy a feketénél árnyalatnyival világosabb színt, amint az ablakon át az élet jeleként beszűrődik hozzám. Nagymamám házában a roletták rései kerek fénynyalábokat szórtak szét a szobában reggelente. Az ablak előtt álló vastag törzsű diófa büszkén rázta leveleit a friss szélben. A fények a szél ritmusár

I haven’t spent any time behind my desk this week. You might think I’m not doing my job properly. Not as I promised it to myself. It’s true. One of the biggest challenges of my life nowadays is to find the balance between the inside and the outside world. Now that I know how and why it is good to be alone, it’s very tempting to stay inside as much as possible and forget about the rest. Of course, it hardly happens. I have responsibilities and there are people around me who never let me completely alone. Life is about interaction, anyway. When I go outside to meet you, I’m testing the inner peace I created inside of me. I’m taking a chance and I’m getting into interaction with you. I’m watching and listening to you. I’m trying to figure out where you are going. I’m trying to figure out where I want to go. Will you change my way somehow? I think you will. There is a lesson behind every encounter. It’s only question of time to learn what the lesson is about. There are some pictures stuck

They say today is the most depressing day of the year. If it means a day without your smile, I can go with that. I hope you will be fine for the rest of the year. As for me, I keep smiling even if you are in a bad mood. I had spent so many days in agony that I simply cannot afford another one. Not this year, not even on the most depressing day of the year. And I’m working hard to keep it this way. I have become very strict to myself lately. I have become my own warder and my room has transformed into a cell – but the most pleasant kind of. I have no illusions about freedom, I’m not making plans about great escapes. (On the contrary, I feel nervous and tensed when I have to leave this safe place.) I’m a voluntary inmate in my prison where self-discipline is the number one priority. I’m doing my work in absolute silence. There are strict rules I must follow by any means. The strictest rules refer to my weaknesses. If I fail, punishment is meted out. I’m trying to avoid seductive situatio

I’m sitting behind my new white desk in my room. This is a strange feeling. Especially, if I imagine how much time I’m going to spend here this year. Trying to get accostumed to the idea. So I’m writing something. It’s not that I have any important thing to say. Too bad to start the year with a senseless entry, though. My room is very small, or better to say average Amsterdam-sized. Probably this is why I never planned to have any other furniture in it. I had shelves hung on the wall, a tiny bed, a commode and two small sized tables: a round and a squared one. One for my laptop and one just to have another round table, too. The round table left my room at the end. Now if I’m looking around - Only theoretically, of course. When I’m writing, I’m watching the screen. And if I look above because I’m looking for the right word (or just a better one) I see the map of Amsterdam. - So if I’m looking around in my re-arranged room with my precious white desk in it, what I feel is space and comfo