MY ONLY PLANET

csak így halkan lehunyva a szemet erőltetés nélkül hagyom gravitáló testem nyugodjon le minden része és foglaljon helyet nem változnak a napok én is ugyanakkora vagyok parányi csepp tenger vizében sós könnyem csak örülök neki, hogy vagyok hogy a létbe belecsusszanok minden reggel rácsodálkozom mi ez a mély lélegzet mely felkel bennem és útra kel bármilyen reménytelen irányba egyenesen a fürdőszobába tükrömben arcom tengeren hullámok mikroszkóp alatt holnap újra látom leoltom a villanyt hova visz az akarat ma vagy hol tép szét a vágy mindkettő bennem puha ágy megszentelt alkalom miközben várom a villamost papírzsebkendő után kutatok

it's temporary lovely death when the dream surprises us it leaves the real world far beyond it takes from our soul a little song it brings some song from within from a place we never visit we can't reach, we can't find we just hope and we just smile hand in hand, we are walking a little gate is what we're passing we are getting to the silver moon it looks like our own household then we take rest on a field to contemplate on lives revealed on joy, on faith, on passing streams on fantasies and on the dreams then you tell me oh my dear I want us to be always here be together nights and days all angels help if we pray oh my sweet dear, I must say it can't happen, it's not the way in our dreams we walk together but on earth we're lost forever

Somehow I got to a desert island Far from my life, far from any hopes or dreams I was left there with no history and nothing I could think of as a future I sat on the beach for days watching the endless blue ocean and above it the endless blue sky there were no clouds and if I stared long the two kinds of blue became one there were no waves either, as if the wind had avoided me and abandoned all the blue colours around. so what now? I asked myself and after that, more days had passed. what if I eat and drink and sleep what would be the fourth step? would it be love or would it be the soul that needs to be feeded? there was silence, I could only hear my heartbeat. my heart still pumped blood into my body and my chest moved up and down as I was still breathing. I listened to my breath and I listened to my heartbeat... as if someone else was inside, as if another person was there breathing instead of me. I felt relieved. I was alone and I was alive, but

átmeneti kedves halál mikor az álom ránk talál a valóságot messze hagyja lelkünkből a dalt kicsalja kicsal valami dalt ott belül hova magunk sosem megyünk nem érintjük, nem találjuk csak reméljük, csak kívánjuk kezem fogod, úgy ballagunk átsétálunk egy kis kapun feljutunk a kerek holdra mintha házunk erre volna megpihenünk egy tisztáson gondolkodni elmúláson vidámságon és életen álmokon és képzeleten mondod nekem szép kedvesem én már mindig veled leszek együtt éjjel, együtt nappal megsegít az összes angyal szép kedvesem mondom neked velem te már sosem lehetsz álmainkban együtt járunk de a földön el kell válnunk

egy íves hajótest halad ablakod alatt sötét vizen meglep a mély csend és elragad tekinteted, a végtelen lélegzetem most te vagy tőlem éppolyan idegen mozdulatlan pillanat mint az ernyedő idegek tengerek hulláma között erőteljes nyugalmad lebeg árbocok büszkesége fölött a te szándékod integet mert itt minden a tied belőled árad szét a fény sakktábládon a tér üres megszűnik minden fekete-fehér bálnába bújtam, élő halott míg lesújtott rád is az ég alkímiád titkos anyaga vagyok a végtelen bennem véget ér

Things fail when I look back and I sense strong presence in my written memories. I was there, it was beautiful and (or because?) I could write about it. Now I'm longing for the same to happen. And it fails. I worship something that is gone. I don't see that the subject of my worship is made of the same substance as this moment. It's made of presence. What is wrong with it? Why do the words go far from me each time I reach out my hands for them? The more I'm longing the farther they go. I open the file I wrote yesterday. I open the one from two weeks ago, a year ago... Not much has changed. Sometimes it scares me how some thoughts keep circling in my head without realizing it. Circles. Unawares as I get on the train every morning. I look at the people on the platform. There are familiar and strange faces. I throw a smile randomly at someone then I follow with my eyes the wingbeats of a crow above the wires. This is your life - I'm whispering into my own ear. I stand

így kezdem újra mindig készületlen előre hajtogatott ívek mentén egyensúlyozva hosszú rúd a kezemben mi lenne ha leesne és a mélybe zuhannék én is? talán már zuhanok, csak nem érzem mert a házak teteje és maguk a házak is velem csúsznak az ablakok lefelé a végtelenbe ajtókilincsen csüngő kéz az enyém is lehetne a teljes ködből, a felhőkből kinyúló kéz mely felemel, visszatart, leejt és elfelejt bizonyosság csak a zűrzavar rendszertelenségbe oltott képzelet mindennap új, mindennap más csak fűtsön, adjon meleget forraljon teát, miközben legyek köröznek, üres lámpaburák kihűlt vacsorám felett utolsónak mondhatnák de ki tudja mi lesz az utolsó után egy utolsó utáni végső cselekedet mely elvezet majd megoszt egy új ismeretlenben

utazás előtt kavargó izgalom és álmok vonszolnak szerelmet vall egy delfin kapcsolatunk messze szédít eljegyzés, szerelem, család az ágyból te nézel rám már elmentem, még itt vagyok flamingó inog búvárszemüvegem mögött valódi alak éles késsel vágtam el magam a kényszer hogy kinyissam a koffert de nem megy, a repülő kihajóz felriadok, a delfin, a flamingó százféle teknős közelít felém gyűlnek egy nagy hullám partra sodor valami megfoghatatlan lélegzetet kókuszdió hull alá napozó iguána lusta szemrebbénésében a várakozás, a sorok a tengerpart nyomán, hová Kolombusz kikötött talán most a test színpada, a villogás, a pénz luxus forgatag a maja ablakok alatt korallok közt folyó alkohol a mozdulat, a lagúna kékségében fuldokló álom homok-sós hurrikán-pillanat kétely paradicsoma hogy eljutunk oda, hogy nem lesz ott én nem leszek, Miami Beach is csak egy hely és én vele, nem tudom a tengeri alagúton takarítom a szobát legyen tiszta ha nem jönnék vissza várjon, a virágom ki ne száradjon élje tú

Belekap a tavaszba a tél Valahogy az ősz ráköszön a vég, A nyár…. Hogy is volt? Távoli emlékek, mikor veled húztam meg a vészféket A Balaton felé, a fenyvesek között Hogy beúszni hosszan, akartunk mindent A halat, a krumplit, a lépcsőn Besétálni ruha nélkül, az éjszaka csobban Suttogó hangunkat víz sodorta A hajunk hínár, a hajunk volt hínár Haza most már hiába hívnál... Az emlékek velem és veled Játszanak, a hattyúkat etettük Alul zöldesen nyálkádzó köveken Míg elhevertünk a csillagok alatt. Takarónk nem volt, A távolban valaki gitárt pengetett. Tábortűz lehetett, pattogó szikrák És bizonytalanul simuló kezek… Nedves ruhákban indultunk haza, Pedig hazánk volt itt A tágas éjszaka. Otthonabb érzés Túl kóbor álmokon Hol egyedül miénk volt A víz meg a csillagok.

(A magyarországi változásokra) Csak úgy szerda. Megyek a körúton, körülnézek, hogy van a város, az utcák, az emberek. Áll-e még ott a kirakatban az a bábu, ruhátlanul, melynek a kabátját viselem, miközben elhaladok előtte. Szinte oda sem pillantok, megyek tovább. Meg sem lepődnék, ha fogná magát, kilépne a széles üvegablakon és követne. Követne cél nélküli utamon és én néha megfordulnék, hogy lebuktassam. Ő olyankor a kapualjba húzódna, és én nem venném észre. Most megállok egy másik kirakat előtt és hanyagul visszanézek. Nem látom a meztelen bábut. Az előttem lévő kirakatban pazar fehérneműkben illegeti magát néhány próbababa. Mintha felhők között lebegnének, hátukon karácsonyi angyalszárnyak. Mikor is van karácsony? Próbálom felerősíteni a belső hangom, hogy elnyomjam ezt az őrült félelmet. Ki hallott már üldöző kirakati báburól? Nem merek újra visszanézni, úgyis tudom, hogy nem lesz ott. Vajon ez a vörös csipke-melltartó hogy állna rajtam? Bugyival együtt természetesen. Me

Egy új évre ébredek: Választást erőltetek Aztán feladom magam. Ráncokként nőnek Felém az ismétlés óriásai. De hiába bármi harc, Akaratommal Éppen csak nézni tudom őket: A rám terülő valóság Gyűrött filmkockáit, melyben Az antihős én vagyok. Nem harcolok. Napon kérgesedő guánók Emlékezetét hordozom. A sejtek meghalnak És újjászületnek. Képlékeny anyaghalmazok. Hogy meddig tart Bizonytalan, Mégsem nyugtalanít a vég: Ha ismét és újra Kezdődik egy év Te elindulsz, És én bátran Utánad bámulok.