You Can't Say No To Me

Mielőtt gyanakvó gondolatok vetődnének fel Bennetek, gyorsan kijelentem: nem felejtettem el magyarul. Egyetlen mentségem a magyar nyelv hosszas mellőzésére annak feltételezése, hogy a futólépésekre könnyebben reagálnak az angol szavak. De tény az is, hogy nem szeretném külhoni "rajongóimat" sem cserben hagyni, ezért a sok idegennyelv - jó vicces, hogy ezt meg most ők nem értik. Hogy kis kultúrát is közvetítsek és nagyképű módon annak részeként értelmezzem magam, elmondom, hogy idén Amsterdam a világ könyv-fővárosa, aminek keretében számos rendezvényt tartanak, egyebek között a többnyelven írott irodalomról is.

Több nyelven írni olyan, mint egyszerre több hangszeren játszani. Egy többnyelvű könyv lapjain mintha egy duett, egy trió, vagy egy merész kvartett muzsikája szólalna meg, hogy szokatlan hangzásokat produkálva új érzéseket keltsenek a hallgatókban, azaz az olvasókban. Az elképzelés szép: a kompozíció másképp talán nem is áll össze egésszé az alkotó fejében, csakis csellóra, zongorára és hegedűre hangszerelve. Vajon a hallgatók, azaz az olvasók mit fognak fel mindebből? Mert amennyire tágulnak a hangszínek, olyan arányban csökken azon hallgatók száma, akik minden hangszer dallamát teljes mértékben be tudják fogadni. Lehetséges, hogy a legtöbb ember számára elég maga a dallam, és a hangszerek száma csak zavaró körülmény?

Attól tartok, kissé talán idejétmúlttá vált a mondás, hogy ahány nyelv, annyi ember. Én, aki akarva-akaratlanul számos nyelvvel megismerkedtem hosszú életem során:) és azt gondolom, hogy egy másik kultúra megismeréséhez az út a nyelven keresztül vezet, csalódással kell tapasztalnom, mennyire nem jelent semmit néhány nyelv ismerete egy olyan helyen, mint Amszterdam. Persze az angolon kívül.

Hétvégén a piacon ténferegve büszkén vettem tudomásul, hogy öt nyelven is megértem az adás-vétel hagyományos menetét. Amikor a középkorú magyar házaspár megvette az öt pár zoknit három euróért, gondoltam, hogy odaköszönök nekik, de valamiért mégsem tettem. Inkább csak némán követtem őket és élveztem ha néha-néha kiszűrődött az anyanyelv édes dallama a kaotikus nyelvi hangzavarból.

Az anyanyelv varázsa persze még Amszerdamban is töretlen. Társaságban "titkos" nyelven megjegyzéseket tenni praktikus dolog, viszont az érzelmi kötődés az országhoz, ahonnan a titkos nyelv származik már alig érezhető az itt élő külföldiekben. Ha egy-két embernek megemlítem, hogy az angolon kívül az ő anyanyelvüket is beszélem, egy olcsó mosolyt kapok, legfeljebb két mondatot azon a nyelven, majd automatikusan váltunk vissza angolra, mert úgy gyorsabb és egyszerűbb. Semmi együttérzés, semmi érdeklődés. A legnagyobb közömbösséggel reagálnak életem legmeghatározóbb élményeire.

Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert az országot ahonnan jöttek, a múltba süllyesztették és egy olyan hellyé vált számukra, ami már többé nem az otthonuk, kultúrájuk pedig belemosódott a itteni világba. Ha hazamennek, két hét után vágyódnak vissza a nyugalmas élet tengerpartjára, ahol én még mindig idegennek érzem magam. Hiányzik a terek és lelkek mélysége, panaszkodom, hogy nem elég viccesek az emberek és kiráz a hideg, ha egy újabb hivatalos levelet kapok holland nyelven... Mindenesetre ijesztő gondolat, hogy mindez velem is megtörténhet - ha nem is ennyire szélsőséges módon.

A tapasztalat szerint félévbe kerül, míg az ember hozzászokik az új életéhez. Mielőtt azonban letelik az első félévem itt a piros tulipántos életemben, úgy döntöttem hazalátogatok, hogy jusson valami a hazai otthonérzetből, amit elsősorban Nektek köszönhetek. Június 18-30. között leszek otthon, az idő alatt a találkozás joga fenntartva!