Sztuczki

Nem tudom, hogy van ez, de a kommunikáció időről-időre megakad a beszélgetésbe vetett minden jó szándék ellenére. Mert abban egyet kell értenünk, hogy a kommunikáció egy pozitív előjelű fogalom: beszélünk, hallgatunk, információt cserélünk. Néha persze hülyét csinálunk magunkból – leginkább akkor, amikor beszélünk -, de a beszélgetés fogalma akkor is feltétel nélkül ígéretes marad. Igaz, megvannak a maga trükkjei.

Ami engem illet, nem mindig mondom azt, amit gondolok. Előfordul, hogy amikor azt mondom nem, igenre gondolok, és amikor igent mondok, az egy határozott nemet jelent. A szégyenlős talánjaim alatt egyértelműen igent értek, és a nem tudom vagy a majd meglátom kifejezések a nem szinonímái számomra. Természetesen ez nem mindig van így. Néha amikor igent mondok, valóban igenre gondolok és a nem egy egyszerű nem marad. Mindez nem a megtévesztésedre szolgál. Ellenkezőleg. Ezek a kommunikációs hibák a saját bizonytalanságomból erednek: mivel nem szeretném megbánni egy tettemet sem, ami a válaszomat követi, igyekszem megtartani a választás lehetőségét a legutolsó másodpercig. Lehet, hogy csak az utolsó pillanat lesz az, amikor eldöntöm, mit akarok kezdeni a kérdéseddel.

Egyetlen útja van annak, hogy tisztába kerülj a válaszaim valódi értelmével: közelebb kell jönnöd. Gyere közelebb és kérdezz. Ha figyelmesen hallgatsz, a válaszaim világosak lesznek, és nem érzed magad becsapva többet. Azután sokáig beszélgetünk majd. Beszélünk az időjárásról, munkáról, emberekről, akiket mindketten ismerünk és akiket szeretnénk megismerni. Megosztjuk majd az álmainkat, félelmeinket és az élet szépségeit. Akkor majd érteni fogod.

Érteni fogod, hogy amikor azt mondom: futok, azt akarom mondani: írok. Amikor azt mondom: írok, azt akarom mondani: futok. És amikor igaz barátokká válunk, és azt mondom neked: írok és futok, tudni fogod, hogy az azt jelenti: üres vagyok és reménytelen. Mert ezzel a két szóval mindenemet odaadom. Azután csendben ülünk majd. A kommunikáció földöntúli módja.

***

I don’t know how it is, but communication fails at times despite all the good intentions which are put into a conversation. Because – and we must agree on that – communication is an absolutely positive thing: you talk, you listen, you are sharing information. And sometimes you make a fool of yourself as well – mostly when you talk –, but the idea of communication remains unquestionably promising. However, it has its own tricks…

As for me, I don’t always say what I think. It happens when I say ’no’, I mean ’yes’, and when I say ’yes’, I mean a big fat ’no’. With a shy ’maybe’ I absolutely mean ’yes’ and ’I don’t know’ or ’let me think’ are my ways to communicate a ’no’. Of course, it’s not always like that. Sometimes when I say ’yes’, I really mean it, and ’no’ just stays a simple ’no’. This is not to confuse you. On the contrary. The core of these communication failures (shall I call it like that?) is my own hesitation inside: as I don’t want to regret any of my actions that follow my answers, I keep the possibility of choice until the very last second. Maybe it will be the last second when I learn what I definitely wanna start with your question.

There is only one way to get familiar with such answering schemes: you need to get closer. Just come and ask. If you listen carefully, the answers will be obvious and you cannot be betrayed anymore. Then we can have long conversations. We can talk about the weather, job, people we both know or people we wish to know. We can share our dreams, our fears, our joy in life. Then you will understand.

You will know that when I say ’I run’, I want to say ’I write’. And when I say ’I write’, I want to say ’I run’. And when we become friends for real, and I tell you that ’I run and I write’, you will know that it means ’I feel empty and desperate’. Because with those two words I give you everything I have and those two words tell you everything about me. Then we will sit in silence. The divine way of communication.