i wish i'd stayed asleep today
A szombat reggelek. Amikor félig kábult állapotban felriadok álmomból, hogy miért nem csörög az óra, megint el fogok késni a munkából, és még ezer másik gondolat cikázik át hirtelen az agyamon, majd másodpercekkel később rájövök, hogy felesleges a nagy izgalom, hiszen ma szombat van. Szabad szombat. Megkönnyebbülve átfordulok a másik oldalamra és tovább élvezem az ágy puhaságát. Az ágy azonban percek múlva kivet magából. Az éber állapot, amit a reggeli ijedtség idézett elő, nem múlik el, hanem egyre erősödik. Végre itt az alkalom, hogy megéljek egy teljes délelőttöt anélkül, hogy a társadalom hasznos részének kellene érezzem magam. A frissen őrölt kávé illatának gondolata már az utcán talál rám.
Egy nyirkos, őszi szombat reggelen az utcán sétálni kedvenc, sarki kávézóm irányába - ha csak ennyiből állna a hét! Rövid utamon a város ismerős neszei kísérnek. Kényelmes tempóban elhaladó kerékpárosok pedálozása, levélseprű sercegése. Egy hajlott hátú, idős néni az üveggyűjtő magasan elhelyezett nyílásába próbál bepréselni egy üres üveget. Messziről hallom az összetörött üveg csörömpölő hangját.
A kávézóban üresen találom megszokott helyem. Az ablak melletti asztalon kiterített újságok és szórólapok hevernek. A szék támlájára terítem kabátomat, leülök (helyet foglalok) és megrendelem a szokásos kávémat, kevés cukorral és kevés tejjel. A tömör fából készült, durva erezetű asztalon könyökölve az utcaképet bámulom. A babakocsit toló, táskás szemű édesanya cumisüveg után kutat a táskájában. A baba sír. A szemközti török étterembe most hozzák a friss pékárut. Két alacsony termetű férfi tolja a török lepényekkel teli guruló fémállványt. Az egyik férfi arcán hosszú forradásnyom látszik. Egyébként nagyon hasonlít a másik férfira. A macskakövön zörögnek az apró kerekek.
A kávézó ajtaján most három fiatal kínai lány lép be. Hangosan nevetgélnek. Az egyik távolabbi asztalhoz ülnek. Nevetgélésük halk suttogássá csendesedik. Az egyik lány talán egy mulatságos munkahelyi történetet mesél a többieknek. Csak akkor szakítja félbe mondandóját, amikor a pincér az asztalukhoz ér, hogy felvegye a rendelést. Szemem továbbfürkészi a belső teret. Ekkor veszem észre a kávézó egyik régi bútordarabját. A szikár, magas úr, katonai jelvényekkel teletűzdelt dzsekijében, kopasz feje egyik felét takaró svájci sapkában, apró bajszával felejthetetlen jelenség. Elsőre talán azt is gondoltam, hogy félelmetes. Félelmem csak akkor szállt el, amikor elővette fehér lapokkal teli rajztömbjét és néhány vonással papírra vetette környezetének egy-egy alakját. Most éppen az egyik mosolygó kínai lányt örökíti meg.
Megérkezett a frissen gőzölgő kávém. A fehér csésze széléről két ujjal felemelem a kockacukrot, és félig a kávéba mártom. Szeretem nézni, ahogy az összepréselt cukorszemek lassan magukba szívják a kávé barna színét és végül beleomlanak a csészébe. Kevés tejet öntök a kávéhoz és a kiskanállal lassan kevergetni kezdem szombat reggeleim értelmét. Az ablakban önmagam tükörképét figyelem, amint csuklómmal a kavaró mozdulatokat végzem. Mintha a járdalapok egyenetlen felszíne között megrekedő pocsolya vizét kevergetném.
A pocsolya égszínkék színét egyszerre sötét árnyék takarja el. Sokáig káprázatnak gondolom, de a hosszan múló pillanatok bizonyossá teszik: Ő az. Ő az ott, az ablak másik oldalán, nekem háttal. Jobb lábával a pocsolyában áll, de erről csak én veszek tudomást. Egy lányt ölel, aki boldogan öleli vissza, és csókokkal halmozza el. Halkan sugdolóznak. Akármennyire is fáj, nem tudom levenni a szemem a jelenetről. Nézem, ahogy erősen szorítják egymást. A lány keze a fiú nyakáról a lapockájára csúszik. Látom, ahogy a kabáton és a pulóveren áthatolva a fiú meztelen hátán nyomot hagy a kéz. Éppen ott, ahol a tetoválása van. Látom a saját kezem nyomát a hátán, ahogy erősen szorítom és nyomot hagyok rajta…
A csókok megrövidülnek, az ölelkezés meglazul. Most egymás kezét fogják és a holnap szerelmét ígérgetik egész lényükkel. A sötét őszi felhők közül kisüt a nap. A fiú felkapja a lányt és pörög vele egyet. Azt hiszem boldog. Egy utolsó búcsúcsók és elválnak útjaik. A fiú még utoljára belelép a pocsolyába, és én hosszasan bámulom a pocsolyában fodrozódó hullámokat. Ahogy a pocsolya vizét lassan felszárítja a nap, úgy fakul a hideg kávé íze a számban. Nem marad semmi hátra, csak nyomok maradnak: lépted hullámai a hajamban és kezem tetoválása a hátadon.
Comments