MY ONLY PLANET

Sok minden történt az utolsó bejegyzés óta. Ki gondolná, hogy az élet néhány négyzetméteren (ami a kert) ilyen drámai, ilyen eseményteli tud lenni? Megpróbálom időrendi sorrendben leírni a történéseket. Vagy inkább a leglényegesebbel kezdem. A feketerigó egy alattomos támadás áldozatává vált a kertünkben.  Egy, a környékünkön élő macska belópozott a kertajtó alatti résen a kertbe és ott a bokorban meglapulva várt az áldozatára, a gyanútlan feketerigóra, aki békésen csipegette a magokat a földről. Mivel a tett helyszínét egy bokor eltakarta a szemünk elől (éppen a függöny felszerelésén fáradoztunk a nappaliban), mi csak az izgatottságot észleltük. Azzal tisztában voltunk, hogy a macska lesben állt, de azt nem láttuk, de hogy a feketerigó már a földön volt, a veszélynek kitéve. Úgyhogy amikor a bokorban szokatlan mozgásra lettünk figyelmesek, tudtam, hogy baj van. Én elítélhető módon arra vártam, hogy majd berepül egy galamb és a macska szépen meglepi. Ekképpen váltam a macska tettes tár

Nincs sok tapasztalatunk házvásárlás terén, úgyhogy amikor kitaláltuk, hogy kell egy nagyobb ház, ahol a felső szomszéd nem tud az idegeinkre menni, egy rövid listán gyűjtöttük össze az elvárásokat: legyen kert a madáretetőnek és növényeknek, legyen vagy lehessen kandalló, biciklizhető távolságban legyen Amszterdam központjától. Amikor először beléptünk ebbe a házba, illetve a kertbe, egy szomorkás őszi napon, az első dolog, mely mindkettőnknek szemet szúrt, és amelynek következményeit a mai napig élvezzük, az a madarak magas számban való jelenléte volt. Különösen egy vörösbegyre emlékeztünk, melyet azóta sem láttunk a kertben. A ház minden negatív tulajdonságát eltakarta az a tény, hogy tele van madárral a kert. Valójában a szomszéd kertje volt tele, mint utóbb kiderült, és akiknek időközben a madáretetési szokásait már egészen kitanultuk és megállapíthatom, hogy egészen kifinomult rendszerük van a különböző madárfajták különböző igényeinek kielégítésére.  Ami a ház negatív tulajdonsá

Intő jel, hogy angolul kezdtem el ezt a bejegyzést. Kedd van, holland ünnepnap, a felszabadulás napja, ötévente szabad nap. Akkor legyen írás ma is. Tulajdonképpen nem a véletlen sodort ide, az íráshoz vissza. Több évig dobozokban lapultak meg a könyveim és úgy másfél hete végre megérkezett a könyvespolc és a könyvek végre méltó helyükre kerültek. Természetesen belelapoztam egy-kettőbe és végül egy könyv a kezemben maradt: Murakami könyve, What I talk about when I talk about running. Nem tudom mikor olvastam először, talán írtam róla. Gondoltam kezdésnek ez jó lesz, témába vág. Olvasni, írni, futni. Valamilyen sorrendben. A tények tisztázása végett mondom, nem vagyok futóbolond. Nem vagyok megőrülve a futásért (az írásért, az olvasásért). Többször vonszolom magam ki egy körre, mint sem. Többször futok lassan, többször állok meg egy-egy képet készíteni vagy csak beszívni a friss levegőt, mint sem. Teljesen hiányzik belőlem a versenyszellem. A futás nem jön könnyen és nem érzem, ez oko