MY ONLY PLANET

Az Amszterdamból Hilversumba közlekedő vonaton ülök. Az elsuhanó tájba feledkezem, élvezem, ahogy a vonat kettéhasítja a teret. Az ablakban visszatükröződő ismeretlen arcok nem vesznek tudomást erről a folyamatos pillanatról. Éveken keresztül utaztam hasonló távolságon nap, mint nap, most mégis különleges kalandnak élem meg ilyen messzire magam mögött hagyni szeretett városomat. Vajon hova tűnt belőlem az utazás iránti rajongás? És mivé lett bennem az a sokáig kísértő gondolat, hogy minél távolabb megyek, annál jobb helyre kerülök? Ha nincs elvágyódás, akkor jó helyen vagyok – próbálok elfogadható magyarázatot találni a megismerés szándékának eme nagyfokú hiányára. Talán maga a tény, hogy külföldön élek - ami számomra még mindig olyan, mintha egy nagy utazáson lennék - szorítja el bennem a kíváncsiságot más tájak felé. Nem jártam sok helyen, mióta itt élek. A leghosszabb belső utazásom mégis itt zajlott, és zajlik folyamatosan. Igazad van abban, hogy az ember, ha külföldön él egy olyan

Where did the words disappear? I’m sitting on my bed watching the blue sky through the window. The randomly shaped white clouds seem motionless. Sometimes when I look up, planes or seagulls are crossing the one meter wide glass. The tiny stains of dry raindrops become invisible then. I see you in the shop with the light blue shopping basket in your hand. You are trying to choose some precooked meal from the counter. I’m following you pretending I want the same kind. The truth is that I’m not hungry anymore. After that, you are going to pick up some fresh juice. I’m not familiar with the set-up of the shop yet, so I’m trying to memorize the place for the juices. I’m leaving you behind. When I turn back, I see you at the cash register looking for your bonus card nervously. You received it from your grandmother and now you are afraid you have lost it. I’m at the cash machine. You show up on your blue bike and stop behind me. You don’t know who I am, but I recognize you in a second. I’m tu