Smultronstället

Meglepő prózaisággal vázolom, miért nem írtam eddig. Visszautam fennkölt hangulatban telt: a repülés alatt próbáltam értelmet találni a két otthon közötti állapotnak, amibe kerültem. Értékeltem az elmúlt, túlzsúfolt napok eseményeit, valamint az előttem álló időszakot. Tele voltam élményekkel, tervekkel, amelyek bizonyos beszélgetések visszhangjaiként rögzültek bennem. Az ismerős utcák és terek mind arról tanúskodtak, hogy megfelelő helyen vagyok ahhoz, hogy minden, amit elterveztem, be is következzék.

Utólag persze mosolygok naiv képzelgéseimen. A házunk elé érve ugyanis csúnyán szembe kellett néznem a valósággal: otthon hagytam a lakáskulcsomat. Ennyit a fennkölt hangulatról. A lakáskulcs története azóta hömpölyög az életemben, afféle apró hegyi patakból örvénylő folyammá nőve ki magát, és én, aki tényleges hazatérését ehhez az apró, jelentéktelen tárgyhoz köti - különösen az elszakadás óta - úgy érzem, hogy tulajdonképpen még mindig úton vagyok... Nem egy nyugalmi állapot. Különösen ha azt nézzük, hogy a lakáskulcshoz egyéb tényezők is csatlakoztak azért, hogy megtanuljam a leckét: kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni.

"Megérkezésem" másnapján így szembesülnöm kellett az egyik legnagyobb félelmemmel: mi történik akkor, ha a kerékpárom valamilyen okból feladja a szolgálatot? Hogy jutok el például a munkahelyemre, lévén a mai napig fogalmam sincs arról, milyen közlekedési eszközzel juthatok el oda. Nos, ezen a sokkos helyzeten is túlestem visszatérésem másnapján, amikor lapos kerekek köszöntöttek vidáman a tárolóban. Rövidre fűzöm a történet végét: a problémát hatékony együttműködéssel gyorsan orvosoltuk. Reméltem, ez annak a jele, hogy minden probléma könnyen megoldható, amennyiben ismerjük a probléma természetét.

Ugyanakkor a természet problematikáját figyelmen kívül hagytam. A ruhabomlasztó hőség emlékét magamban ringatva - "Vigyázz Nap! Tudom ki vagy és mire vagy képes!" - igyekeztem dacolni a szégyenlős, felhők mögé bújkáló holland nappal, felvenni vele az egyszemélyes harcot átmentett nyári ruháimban. Csak miután a Nap napokra eltűnt a szemem elől, és hirtelen a "Ki tud elázni egy nap a legtöbbször Guinness-világrekordkísérlet " versenyében találtam magam, akkor tértem vissza régi, jól megszokott tavaszi és őszi felöltőimhez. Önmagam megnyugtatására azért minden reggel megállapítom, hogy legalább a szekrényben jól mutat a sok színes holmi.

Sőt ennél sokkal többre is jutottam: mióta esik, teljesen a sajátomnak érzem a zuhogó esőben futás élményét (amit semmiért nem adnék, főleg nem a párás forróságban fulladozva futás élményéért), és az apró gyöngyszemként ékeskedő, szomszédos videotéka tartalmát is birtokba veszem lassan... Igaz, ami igaz, ma egész szép idő volt, így megajándékoztunk magunkat a tenger látványával és a homokdűnéken való legurulás emlékével. Most pedig olvasok valami szépet. Mindenkinek a legjobbakat!

Comments

Post a Comment

Popular posts from this blog

Black Summer

Such a heavy duty to start this. Days had long passed when I felt brave and naive enough to document anything from my life. I’m jealous of this old self of mine, jealous of the person I used to be. So much shit has happened since and more days are passing quietly, unaware, unnoticed, unmentioned. To formulate anything that makes sense these days is hard. After all the dreams, all the innocence gone, it’s hard to say what is left. It’s hard to say what keeps me moving. But I still am. Maybe I feel responsible to live a life for the two us, the life you won’t get to experience. Maybe it is closer to the truth that any narrative that helps me to take the next step, that helps me to get out of bed in the morning is tightly embraced. There may be more of these fabricated explanations than just one, and these stories in my mind are changing. Trying to validate the unlikely, the impossible. Up until today, I have moments when I have to remind myself that such a terrible event did happen
Read more

Saves the Day

Back to the weekly regime. Bi-weekly. Any kind of regime. Leaving prints of the days, of the uninteresting, of the nothing happening. Then that’s it. Trying to understand the forces that mute me and tell me everything I say is utterly useless and unnecessary.   They say it so loud, it’s scary. With time (What I really mean is with age) I would expect fearlessness would take over. Oh how wrong I am. Doubt mountains everywhere I look. And I realize that if I say nothing, if I pretend life can just happen in one dimension, somewhere between the work laptop and the television, that means they won against me. The muting, doubting, questioning forces could triumphantly conclude that there is nothing to see here.   This is my weak attempt to step up and pretend that it matters. Replace “it” with anything you think may be important part of a life and likes to hide away from the inquisitive eyes. It could be me. The one that cannot be muted by fear, or if it got muted for long is now ready to r
Read more

Dahab Diving memories I.

Image
Sometimes the best holiday experiences are born from a spontaneous idea, without too much planning or overthinking, like the one I’m going to tell you about. The idea of going to Egypt was inspired by a friend we met (also spontaneously) in Croatia earlier this year. He told us that he took a diving course in Egypt and that it was one of his favorite destinations to visit during his year of traveling. I was always aware that Egypt is a special place to visit not only for its cultural heritage but also because of the rich underwater life of the Red Sea. In my case, the safety concerns of visiting the country were always stronger than my curiosity so I put the country on the back burner as a place I probably never get to visit in this lifetime. But a few days or weeks after our Croatian workation, while considering different holiday plans, Eugene asked “should we just go diving to Egypt?”. I believe I said yes without much hesitation. Mountains have been the main focus of most of our rec
Read more