MY ONLY PLANET

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egyszerűen semminek nincs értelme és akkor el kell mennem futni. Akkor is, ha fáj. A már megszokott fájdalom mértéke elenyészik ahhoz az érzéshez képest, amit a testem többi része él át futás közben. A lelkemet is beleértve. A stopperóra helyett kezembe veszem az egyik biciklilámpát, a gumis részét az ujjamra húzom, a sálat a nyakam köré csavarom és mivel nincs mást tenni, nekiindulok. Egyenletes lassúsággal kocogok a besötétedett parkban, hangosan ziháló szellemek húznak el mellettem, én pedig próbálom elfojtani magamban azt a folyamatosan fel-felbukkanó gondolatot, hogy akaratgyenge vagyok, hogy nem bírom ki futás nélkül. Korán reggel van. Sötétben indulok itthonról, sötétben érkezem haza. Megfagyott arccal nézem a kerékpáromról az életerős, lelkiismeretes futók lehelletét, amint az könnyedén hasítja át a hideg levegőt. Lényemmel simogatom elszántságukat. Régen futottam már. Tudom, rettenetesen naiv hozzáállás, hogy azt gondoltam, ha nem erő

I can do it so much better. That’s why I’m here. Again. As a four day old babygirl has to burp, I have words to burp up on the clean white sheet from time to time. Tabula Rasa. I’m washing my face in ice cold water. I breathe in, I breathe out. Nothing comes easy, nothing comes fast. So I’m back in town again. My return from the flying visit means much more than a New Year’s Eve. I’m dragging my new day’s resolutions with me all the time. I enjoyed being at home. Bit of a delay, bit of a distance. Getting a clear zoom out on my life: what the fuck I’m doing here. While I’m giving an imaginary hug to all of you I left in Hungary, I’m already thinking ahead and cannot wait to buy a simple writing desk (IKEA) in my room and to start to get my work done. I need distance, I need to be far away. I need fruitful solitude. Don’t feel neglected. I need you to achieve this pleasant state. I wanna know everything about you. I want to know how you feel when you fall in love, and also when you fail

Finally, I have reached the top of the ferris wheel called life. My seat is still. I’m leaning back and I’m enjoying the view. The landscape below looks like children’s playground. I can tell from far away that it’s a very detailed imitation of reality, the only difference is the smaller size. I can see the trees of the park, the serpentine river beside, the small houses with windows and the tiny people around. Matchbox-sized cars are moving continuously on the multi-laned motorways. If I force my eyes, I can also make out the contours of the fire station my nephew received for his third birthday last year. The world seems to be so small, quiet and remote that I almost like it. To tell the truth, what I like is my state: far from the daily routines and close to the sun. On the top of the ferris wheel I always feel that I’m at the right place. A place where the natural state of being gives sense to everything. A place where the dark wings of the elaborate plans are melting in the dazzli

A szombat reggelek. Amikor félig kábult állapotban felriadok álmomból, hogy miért nem csörög az óra, megint el fogok késni a munkából, és még ezer másik gondolat cikázik át hirtelen az agyamon, majd másodpercekkel később rájövök, hogy felesleges a nagy izgalom, hiszen ma szombat van. Szabad szombat. Megkönnyebbülve átfordulok a másik oldalamra és tovább élvezem az ágy puhaságát. Az ágy azonban percek múlva kivet magából. Az éber állapot, amit a reggeli ijedtség idézett elő, nem múlik el, hanem egyre erősödik. Végre itt az alkalom, hogy megéljek egy teljes délelőttöt anélkül, hogy a társadalom hasznos részének kellene érezzem magam. A frissen őrölt kávé illatának gondolata már az utcán talál rám. Egy nyirkos, őszi szombat reggelen az utcán sétálni kedvenc, sarki kávézóm irányába - ha csak ennyiből állna a hét! Rövid utamon a város ismerős neszei kísérnek. Kényelmes tempóban elhaladó kerékpárosok pedálozása, levélseprű sercegése. Egy hajlott hátú, idős néni az üveggyűjtő magasan elhelyez