MY ONLY PLANET

Tudom, hogy mostanában nem sokat írok ide, és hogy levelekre sem válaszolok olyan sűrűséggel, ami esetleg elvárható lenne. Nagy erőfeszítésembe kerül bármit is leírni. Jól esik kicsit nem lenni, ne tudjon senki semmit rólam. Vagy mást gondoljon, mint amit írni akarok, illetve nem akarok. Folytatás, azaz újrakezdés. A világ összes reménye és optimizmusa kell minden egyes betű leírásához. Ha azt mondom mostanában ebből nem túl sok jutott nekem, akkor máris megvan mindenre a magyarázat, ugyanúgy ahogy arra is, miért kellenek most mégis a szavak és képzeletbeli közönségem. Nem akarok keseregni, nem akarok szánalmat és együttérzést kelteni. Nevetségesnek sem szeretnék látszani azt bizonygatva, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Őszintén, néha fognám az egész rakat valóságot és bevágnám a szekrénybe, jól rázárnám az ajtót, én pedig békésen álmodoznék tovább nélküle. Vagy apró cetlikre darabolnám, és egyenként meggyújtanám őket a kandallóban. Vagy

A maratoni táv lefutásának gondolata a tavalyi budapesti Nike félmaraton teljesítése után született meg bennem, amikor kicsivel több, mint két óra futás után még mindig tudtam a lábamon állni, sőt úgy éreztem, akár még tovább is tudnék futni. Hetekkel később ámulattal néztem a Plus maraton résztvevőit, amint a Nyugati pályaudvar felhajtójára kapaszkodtak fel, igencsak megnehezítve így az utolsó kilométereket. Emlékszem az egyikük megbotlott, én pedig folytattam utamat a Margitszigetre, hogy teljesítsem a szokásos két szigetkörömet. Bevallom, furcsa érzés volt egyedül futni a szigeten, miközben a Duna túloldalán többszáz méteren keresztül hömpölygött a lábait kapkodó tömeg. Szerettem volna én is ott lenni inkább. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy 2008-ban beköszönt az életembe Amszterdam, ami nemcsak az életemben indított új szakaszt, hanem a futáshoz való kapcsolatomban is. Mindig mosolygással tölt el a tudat, hogy míg mások a piroslámpás negyed és a coffee shopok Mekkájaként ta