Sicko
Azt hiszem elérkezett az ideje annak, hogy minden félelmemmel leszámoljak, ami egy idegen ország fogalmához kapcsolódik. Miután alaposan kezdem feltérképezni a holland egészségügy színtereit, érthető módon már nincsen napokig tartó görcsöm, ha bankba vagy postára kell mennem. Összességében az elmúlt két évben nem töltöttem ennyi időt várótermekben és orvosoknál, mint az utóbbi két hétben, és csak hab a tortán, hogy mindezt idegen nyelven, egy idegen országban tettem. Valójában már nem is annyira idegen. Talán furcsán hangzik, de lelkes érdeklődéssel figyelem, miként működnek a dolgok errefelé és csak reménykedem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
Egészségügyi körsétám első állomása ugrás volt a mélyvízbe: Fogorvos, ami már önmagában is félelmetesen hangzik, de ha hozzátesszük a holland jelzőt, két dolog fokozhatja rettegésünket: 1. Mibe fog ez nekem fájni (mind testileg, mind anyagilag)? 2. Mi történik, ha a fúrót a szétfeszített számhoz közelítő fogorvos megkérdezi tőlem hollandul, hogy „Is it safe?”. Szerencsére a fogaimra és a pénztárcámra gyakorolt fájdalmas behatások a tűréshatáron belül maradtak. Csak iránymutató információként közlöm, hogy az első ötperces szájbanézés ötven euróba került. Elvileg a biztosító fizeti, remélhetőleg mind a négy alkalmat. Jó is ez így, a gyümölcsízű Orbit rágót viszont hiányoltam a kezelések végéről.
Az igazi kálváriám csak ezután kezdődött. Amikor egy átmulatott este után reggel kerékpár által kísérve egy óra alatt lefutottam a három kört (általában két kört szoktam lefutni 50 perc alatt) a Vondelparkban, nem sejtettem, hogy mindennek meglesz a böjtje. Nem is kellett sokat várni, hétfőre a munkahelyi légkondicionáló bedagadt mandulákkal ajándékozott meg. No de erről már írtam. A paracetamol persze nem segített, ezért utam a háziorvoshoz vezetett (álnevén Mulder ügynök). Első látogatásom alkalmával meglepődve tapasztaltam, hogy a doki velem nem készített félórás interjút ükanyáim betegségeiről, illetve egyéb fogyasztási szokásaimról, ahogy azt előző nap tette Manyival (akinek két és fél lába nőtt egy rejtélyes rovarcsípésnek köszönhetően). Velem beérte annyival is, hogy megkérdezte, nincs-e halálos betegségem.
Az első antibiotikum kiváltását a gyógyszertárban pozitív élményként könyveltem el: nem kellett fizetni a gyógyszerért, sőt ha regisztrál az ember a gyógyszertárban, egy csomó kedvezményhez jut. De nem ezért éreztem késztetést arra, hogy másodszor is felbukkanjak ugyanott.
A csúnya mandulagyulladás vesetájékra vándorolt, ezért van most ilyen sok időm egészségi állapotom alapos bemutatására. Néhány nap várakozás és reménykedés után (talán nem is fáj annyira) beismertem testem kudarcát, és mint aki ismerős terepen jár, újra megjelentem a dokinál, újra gyógyszertár, újra antibiotikum. Illetve tettem még egy kis kitérő a laboratóriumba vizeletmintával a kis táskámban, hogy csillapítsam magamban a holland egészségügy intézményeinek megismerése után való vágyat. Egyben alkalmam nyílt arra is, hogy újabb szegletét fedezzem fel a városnak, ahol élek. Érdeklődő magatartásomból csak az injekcióstű látványa zökkentett ki: azt ugyanis elfelejtették közölni velem, hogy vérvétel is lesz.
Mindez lassan egy hete történt. Próbáltam már mindent: nem tudomást venni a betegségről, ágyban maradni, sokat inni, gyümölcsöket enni stb. Egyelőre odáig jutottam, hogy a gyógyteákat már színvilágukról felismerem, de a fájdalom még mindig nem múlt el. Ezért ma újra látogatást tettem ügynökömnél – akit még mindig nem érdekel ükanyáim betegsége – és közöltem vele, hogy meg kell gyógyulnom. Lelkesedésemmel elértem, hogy holnapra bejelentett ultrahangos vizsgálatra.
Azt már nem is számolom, hány napja nem futottam és hogy hány kilométer hiányt termelek minden egyes nap, amíg a vesémet babusgatom. Mégsem mondhatnám, hogy szörnyen kétségbe vagyok esve. Nagyon közel állok hozzá, az igaz, de megvan bennem a jótékony közöny és a naív remény, hogyha nem is minden történik úgy, ahogy elképzeljük, a cél akkor is elérhető. Bizakodásom alapja az a tény, hogy a levél, amiben édesanyám az otthon felejtett kulcsomat feladta lassan egy hónapja, sértett csomagolásban hazaérkezett. Ma megpróbálja újra elküldeni.
Egészségügyi körsétám első állomása ugrás volt a mélyvízbe: Fogorvos, ami már önmagában is félelmetesen hangzik, de ha hozzátesszük a holland jelzőt, két dolog fokozhatja rettegésünket: 1. Mibe fog ez nekem fájni (mind testileg, mind anyagilag)? 2. Mi történik, ha a fúrót a szétfeszített számhoz közelítő fogorvos megkérdezi tőlem hollandul, hogy „Is it safe?”. Szerencsére a fogaimra és a pénztárcámra gyakorolt fájdalmas behatások a tűréshatáron belül maradtak. Csak iránymutató információként közlöm, hogy az első ötperces szájbanézés ötven euróba került. Elvileg a biztosító fizeti, remélhetőleg mind a négy alkalmat. Jó is ez így, a gyümölcsízű Orbit rágót viszont hiányoltam a kezelések végéről.
Az igazi kálváriám csak ezután kezdődött. Amikor egy átmulatott este után reggel kerékpár által kísérve egy óra alatt lefutottam a három kört (általában két kört szoktam lefutni 50 perc alatt) a Vondelparkban, nem sejtettem, hogy mindennek meglesz a böjtje. Nem is kellett sokat várni, hétfőre a munkahelyi légkondicionáló bedagadt mandulákkal ajándékozott meg. No de erről már írtam. A paracetamol persze nem segített, ezért utam a háziorvoshoz vezetett (álnevén Mulder ügynök). Első látogatásom alkalmával meglepődve tapasztaltam, hogy a doki velem nem készített félórás interjút ükanyáim betegségeiről, illetve egyéb fogyasztási szokásaimról, ahogy azt előző nap tette Manyival (akinek két és fél lába nőtt egy rejtélyes rovarcsípésnek köszönhetően). Velem beérte annyival is, hogy megkérdezte, nincs-e halálos betegségem.
Az első antibiotikum kiváltását a gyógyszertárban pozitív élményként könyveltem el: nem kellett fizetni a gyógyszerért, sőt ha regisztrál az ember a gyógyszertárban, egy csomó kedvezményhez jut. De nem ezért éreztem késztetést arra, hogy másodszor is felbukkanjak ugyanott.
A csúnya mandulagyulladás vesetájékra vándorolt, ezért van most ilyen sok időm egészségi állapotom alapos bemutatására. Néhány nap várakozás és reménykedés után (talán nem is fáj annyira) beismertem testem kudarcát, és mint aki ismerős terepen jár, újra megjelentem a dokinál, újra gyógyszertár, újra antibiotikum. Illetve tettem még egy kis kitérő a laboratóriumba vizeletmintával a kis táskámban, hogy csillapítsam magamban a holland egészségügy intézményeinek megismerése után való vágyat. Egyben alkalmam nyílt arra is, hogy újabb szegletét fedezzem fel a városnak, ahol élek. Érdeklődő magatartásomból csak az injekcióstű látványa zökkentett ki: azt ugyanis elfelejtették közölni velem, hogy vérvétel is lesz.
Mindez lassan egy hete történt. Próbáltam már mindent: nem tudomást venni a betegségről, ágyban maradni, sokat inni, gyümölcsöket enni stb. Egyelőre odáig jutottam, hogy a gyógyteákat már színvilágukról felismerem, de a fájdalom még mindig nem múlt el. Ezért ma újra látogatást tettem ügynökömnél – akit még mindig nem érdekel ükanyáim betegsége – és közöltem vele, hogy meg kell gyógyulnom. Lelkesedésemmel elértem, hogy holnapra bejelentett ultrahangos vizsgálatra.
Azt már nem is számolom, hány napja nem futottam és hogy hány kilométer hiányt termelek minden egyes nap, amíg a vesémet babusgatom. Mégsem mondhatnám, hogy szörnyen kétségbe vagyok esve. Nagyon közel állok hozzá, az igaz, de megvan bennem a jótékony közöny és a naív remény, hogyha nem is minden történik úgy, ahogy elképzeljük, a cél akkor is elérhető. Bizakodásom alapja az a tény, hogy a levél, amiben édesanyám az otthon felejtett kulcsomat feladta lassan egy hónapja, sértett csomagolásban hazaérkezett. Ma megpróbálja újra elküldeni.
Comments