The Weight is a Gift

Tudom, hogy mostanában nem sokat írok ide, és hogy levelekre sem válaszolok olyan sűrűséggel, ami esetleg elvárható lenne. Nagy erőfeszítésembe kerül bármit is leírni. Jól esik kicsit nem lenni, ne tudjon senki semmit rólam. Vagy mást gondoljon, mint amit írni akarok, illetve nem akarok. Folytatás, azaz újrakezdés. A világ összes reménye és optimizmusa kell minden egyes betű leírásához. Ha azt mondom mostanában ebből nem túl sok jutott nekem, akkor máris megvan mindenre a magyarázat, ugyanúgy ahogy arra is, miért kellenek most mégis a szavak és képzeletbeli közönségem.

Nem akarok keseregni, nem akarok szánalmat és együttérzést kelteni. Nevetségesnek sem szeretnék látszani azt bizonygatva, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Őszintén, néha fognám az egész rakat valóságot és bevágnám a szekrénybe, jól rázárnám az ajtót, én pedig békésen álmodoznék tovább nélküle. Vagy apró cetlikre darabolnám, és egyenként meggyújtanám őket a kandallóban. Vagy csak betenném a fejét a hideg zuhany alá: térjen már észhez!

Mi tagadás, komoly nézeteltéréseink voltak az elmúlt időszakban, meglepő módon azonban nem vagyok annyira elkeseredve, mint amennyire lehetnék. És az az érzésem, ebben nagy szerepe van a városnak, ahol élek. Amszterdam meseváros jellegével, barátságos méretével, a vizek megnyugtató jelenlétével, zöld parkjaival, emberléptékű világával a legjobb gyógyszer akut valóságundoromra. Biztosan tudom, hogyha az elmúlt hetek eseményeit valahol máshol éltem volna meg, nem születnének újabb sorok a kezem alatt.

A futás témáját is bizonyára sokan unjátok már. Mit akarok én mindig ezzel a futással?! Tisztában vagyok a ténnyel, hogy a futás egyfajta luxus. Rengeteg időt és energiát igényel az ember életéből. (Futásról írni pedig a luxus luxusa. Az életben a fontos dolgok legyenek egyszerűek!) Azt talán kevesebben tudják, valaki talán el sem hiszi, hogy a futás erősen addiktív jelenség. Esetemben ez többszörösen is igaz (lásd a korábbi bejegyzéseket). A helyzet az, hogy több mint három hete elvonó kúrán vagyok. T-érdek nélküli földönfutóvá lettem, elméleti síkon. Mintha életem szerelme az oltár előtt hagyott volna faképnél, nagyjából így jellemezhetném csalódottságomat, amit az állítólag túlerőltetett térdem okozott. Nem hajlandó tovább futni. Számtalan tanulsággal kecsegtető helyzet.

Mert az élet országútján soha nincs megállás, nincs hátranézés, csak előrenézés van. Előrenézés, tapasztalatszerzés és továbbhaladás. Ha akarod, ha nem. Minden érzékszerveddel az útra koncentrálsz és megpróbálod felvenni az út ritmusát akkor is, ha egy szerpentin legszélén kell egyensúlyozni dudáló teherautókkal szemben, és akkor is, ha a hajtűkanyart még húsz másik követi. Ha akarod, ha nem. Hosszú évek gyakorlása, míg eljutsz addig a pontig, hogy útközben már nemcsak a fehér szaggatott vonalak unalmas sorozatát követed a szemeddel, hanem észreveszed az utat körülvevő táj szépségét is. És ha elromlik az autó, gyalog folytatod az utat. Bosszonkodnod kéne, de inkább örülsz, mert így még több idő jut arra, hogy megcsodáld mindazt, amit az autó szélvédőjén át elmulasztottál. És hogy az út által megszabott irányt úgy kövesd, mintha az a saját választásod lenne az élet talán legnagyobb kihívása. Én választottam.