Another Day

Reménytelen? - kérdezem. Talán még nem késő – válaszolod. Hosszú fehér folyosón sietünk végig, fehér köpenyeink madárszárnyként csapdosnak mögöttünk. Vagy angyalszárnyként. Belépünk egy helyiségbe. Alaposan megmossuk a kezünket és kesztyűt húzunk. Belépünk egy második ajtón. Az asztalon egy test fekszik. Az arcon maszk van, amelyen keresztül levegő jut a szervezetbe. A mellkas alig emelkedik, a szív ritmusát egyedül a fekvő test mellett elhelyezett gép jelzi. Az élet egyetlen jele.

Egymás mellett állunk. A szikére nézel, én a kezembe megfogom. A szikével a test felé közelítek. Mintha vajba mártanám a kést, olyan simán hasítja fel szikém a bőrt. Elégedetten bólogatsz. Néhány pillanat múlva kiserken a vér a bőr alól. A belső szervek kíváncsian tekingetnek kifelé a meghasadt résen keresztül. Megtalálom a beteg részt. Óvatosan eltávolítom, de amikor megpróbálom elvágni, véletlenül elvágom a vénát. A fehér falakat beteríti a kifröccsenő vér. Megremeg a kezem.

Rám nézel. Bűnösnek érzem magam. Reménytelen? – kérdezem. Talán még nem késő – válaszolod. A gép egyre lassabban küldi a jeleket. Minden erőmmel azon vagyok, hogy megállítsam a vérzést. Ujjaim vérben áznak, míg elfogom a vénát. A vérzés lassan elcsendesedik. Helyreállítom a véráramot, a hibát. Távolról hallom megkönnyebbült sóhajod. A gép újra egyenletesen küldi a jeleket.

Összevarrom a megnyitott rést. Köszönöm – mondom. Hisz én nem tettem semmit - válaszolod. Két fércelés között feltekintek, és a szemedbe nézek. - Nem tettél semmit, igaz. Azt köszönöm, hogy vagy – mondom, ahogy megkötöm a csomót. Kilépünk az ajtón. Kezet mosunk. A tükörben látom a mosolyod. A beteget nézed, majd ujjaid végigfutnak mellkasod forradásán.

Comments

Popular posts from this blog

Black Summer

Saves the Day

Dahab Diving memories I.