7/Kedd

Kora reggel. A közeli templom dallama úgy hallatszik az ágyból, mintha a fürdőszobában lévő rádió maradt volna bekapcsolva. Ha most felállnék, és az ablakhoz állnék, látnám is a templom tornyát, a harangszót helyettesítő dallam forrását. Lustán az oldalamra fordulok. A reggel még nem jutott el arra a pontra, ahonnan kezdve az elképzelések vagy gondolatok a tettek mezejére léphetnek. A konyhában szöszmötölsz, a reggeli készülődés neszei félálomban jutnak el hozzám. A vízforraló rotyogása közben egymás után nyitod ki a macskakonzerveket. A macskák farkukkal simogatják lábad szárát, míg végre lehajolsz és a tálkákba kiosztod az egyénre szabott adagokat. Gyengéden végigsimítod hátukat, majd kitöltöd magadnak a kávét, ami nélkül soha nem indulsz el a munkába. Egy-két ajtó csapódása, kulcsok zörgése, és ismét csend borul a házra. Nem tudom mennyi idő telik el, minden bizonnyal visszaaludtam, és most furcsa hangokra ébredek.

A két utcányira lévő felnyitható híd szirénája ütemesen jelzi, hogy a sorompók záródnak. A híd előtt iskolába induló gyerekek, bevásárlásukat intéző idős nénik, és kerékpárosok tömege bizonyára türelmesen várja, hogy a híd lassan felemelkedjen és alatta elvonuljon egy-két hajó. A hídmester komótosan kisétál a híd peremére és a horgászbotra akasztott kék facipőbe gyűjti az áthaladó hajósoktól a vámot. Szeretem ezt az évszázadokat megidéző képet.

A sorompó szirénája azonban nem halkul el, hanem mint egy régi lemezjátszó tűjén a dallam, megakad és a zaj egyre elhiselhetetlenebbé válik. Mozdulatlanná dermedek. Elsuhanó árnyat látok a csukott ajtó és a küszöb rése között, a fürdőszoba ablaka kitárul, a szél meglibbenti a belső szoba függönyeit. A következő pillanatban sikolyokat hallok a híd felől. Rendőrautók hangjai közelednek, majd távolodnak el. Biztosan tudom, hogy valami rendkívüli történik. Hosszú percek múlnak el, míg helyre áll a csend. A macskák halkan kotorásznak a lakásban.

Felkelek. Magamra veszem a köntöst és a konyhába megyek, hogy elkészítsem a saját kávémat. A macskák fürkésző szemekkel követnek. A nappaliban a kanapéra kucorodom és élvezem a széles ablakon beáramló késő őszi napsugarak melegét. Ha túl sok macskával lakik az ember, egy idő után felveszi a tulajdonságaikat. Ellustul, sokáig heverészik, végtelenül kedves, ha szüksége van valamire és sohasem tudható, mikor ereszti ki karmait. A talpára esik és kilenc élete van.

A béna fehér macskát figyelem. Az asztalon ül és mosakodik, akár egy élő szobor. Ilyenkor nem is látszik, hogy beteg. Pedig állandóan tágra nyílt pupilláival alig lát, mozgása ettől bizonytalan. Az ugrások, amelyek egy normális macska számára alapvetőek, neki hosszú készülődést igényelnek. Amikor ösztönei, nem számolva csökkent képességeivel, ugrásra késztetik, egyik mellső lábát sokáig meresztgeti előre, mint egy csáppal, úgy tapogat. Próbálja felmérni a teret, az ugrás kockázatát, és kiszámítani az erő nagyságát, amivel el kellene rugaszkodnia, hogy biztonságban földet érjen. Sok próbálkozásból csak a próbálkozás marad. Legtöbbször inkább egyhelyben ül és mosakodik, ahogy most is.

Egyszer kérdeztem tőled, miért tartottad meg ezt a beteg macskát. Szánalomból vagy szeretetből. Nem adtál választ és a vele való törődésedből magamtól még nem jöttem rá. Csak akkor értek meg valamit ebből a titkos kapcsolatból, amikor esténként a kandallóban a fák forrón izzanak és a fehér macska sötét pupilláival a tűz lángjaiba bámul. Ilyenkor az az érzésem ez macska többet tud mindannyiunknál. Mintha Platón egyik barlanglakója nosztalgiázna társaságunkban egy igaznak hitt árnyékvilág után.

Előre hajolok, hogy megsimogassam a hátát. Szeretetből vagy szánalomból. A macska rámnéz, majd meglepő gyorsasággal leugrik az asztalról és kiszalad a szobából. Ekkor veszem észre, hogy a kandalló melletti asztali lámpa a földön hever összetörve és az összetört darabok körül véres macska lábnyomok vezetnek az asztalhoz és onnan a konyhába.