Roadmovie Special
Zuhanunk. Félelmemben minden erőmmel a karfát szorítom a repülőgép utasterének utolsó sorában, és rezzenéstelen arccal bámulok ki az ablakon. Nézem, ahogy a házak teteje lassan kapcsolatba lép a repülőgép futóművével. Nem tehetek már semmit, gondolom, teljesen hiábavaló az idegeskedés. Szeretném méltósággal bevárni a véget. Hangosan kalapáló szívemet próbálom elrejteni egy mosoly mögé, amit a mellettem ülő idős amerikai házaspár felé küldök megnyugtatásképpen. Várom a pillanatot. Most, mindjárt… Érzem, ahogy a repülőgép ismét elveszti egyensúlyát, és a szárnyak megremegnek.
Az utolsó pillanat. Körülnézek. Barátkozom halálom színhelyével. Szememmel végigsimítom az ölemben heverő könyvet és szomorúan konstatálom azt a meggondolatlanságot, amivel reggel a kézi poggyászomba hajítottam pusztán kis mérete miatt. Meggondolatlanság? Eszembe jut, hogy a szinte teljesen érdektelen könyv egyik oldalán a jobb felső sarok be volt hajtva, az alábbi sorok pedig aláhúzva: „Your fear is the sharpest definition of yourself. You should feel it virtually constantly. Fear needs to become your friend, so that you are no longer uncomfortable with it but are instead at your edge”. Összegyűjtöm a bátorságomat.
A tiltás ellenére – Kérjük, leszállás közben minden elektronikus eszközt kapcsoljanak ki! – benyomom a ’play’ gombot az MP3 lejátszómon. Most már úgyis mindegy. Ha ez az utolsó pillanat, akkor úgy szeretnék meghalni, ahogy éltem: roadmovie-t hallgatva. Bedside manners #64 20051106. A válogatás, ami beivódott a tengerpart homokjába, számtalan reggelbe, délutánba, monoton munkás délelőttbe és még mindig nem tudtam megunni (mindig van egy ilyen múló pillanat), most aláfestése lesz a hatalmas ütközésnek. Egy kecses hegedűszólam a dobpergés közepette.
Hány eltékozolt percem tanúja a roadmovie, hányszor hagytam lelkiismeretfurdalás nélkül kifolyni az ujjaim közül az időt, nem merném megbecsülni. A kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság keveréke úgy hagy nyomokat bennem, hogy észre sem veszem. Különösen, ha belegondolok abba, hogy legtöbbször nem is ismerem a dalokat, nem tudom, ki énekli, vagy hogy ki énekelte először ezt vagy azt a slágert és ez most melyik feldolgozás. Viszont ha meghallok egy ’roadmovie-számot’ valamilyen más összefüggésben, amint véget ér, feltámad bennem a hiányérzet: az ismerős lélek húrjai szerint más zene következne.
A roadmovie a véletlenek története. A különböző zenék hangjai úgy fonódnak egymásba, olyan véletlenszerűséggel, ahogy ennek a repülőgépnek az utasai foglalnak most helyet az üléseken. Első alkalommal semmi közük egymáshoz, de ha megtesznek még egy utat, majd még egyet hasonló ülésrenddel, az utasok beszélgetni kezdenek egymással. Csak a sokadik alkalom után tudatosul, hogy mindez sosem történhetett volna másképp. Az első út sem. Az utasok személyiségeihez hozzákapcsolódnak az ülésszámok, ahogy a dalokhoz a sorrend. Csak sok ismétlés után válik bizonyossá, hogy itt tudatos kezek irányítják a véletleneket.
Bedside manners – a dalok a megszokott rendben váltják egymást. Hogy nem vagyok egyedül, azt nem a véletlenül mellém sodródott utasoknak köszönhetem. A mechanikus ismétlődésből eredő feltétlen bizalom suttogja felém: veled vagyok. Az ablakból feszülten figyelem a repülőgép billenésre kész szárnyát. Ha meghalok, te leszel az utolsó gondolatom – gondolom. A lejátszó hirtelen megakad, a zene megszűnik. A repülőgép rángat még egyet és a kerekek biztonságban földet érnek. Számolgatom, hányadik utolsó gondolatom vagy. És hányadik lesz az utolsó utolsó pillanat.
Az utolsó pillanat. Körülnézek. Barátkozom halálom színhelyével. Szememmel végigsimítom az ölemben heverő könyvet és szomorúan konstatálom azt a meggondolatlanságot, amivel reggel a kézi poggyászomba hajítottam pusztán kis mérete miatt. Meggondolatlanság? Eszembe jut, hogy a szinte teljesen érdektelen könyv egyik oldalán a jobb felső sarok be volt hajtva, az alábbi sorok pedig aláhúzva: „Your fear is the sharpest definition of yourself. You should feel it virtually constantly. Fear needs to become your friend, so that you are no longer uncomfortable with it but are instead at your edge”. Összegyűjtöm a bátorságomat.
A tiltás ellenére – Kérjük, leszállás közben minden elektronikus eszközt kapcsoljanak ki! – benyomom a ’play’ gombot az MP3 lejátszómon. Most már úgyis mindegy. Ha ez az utolsó pillanat, akkor úgy szeretnék meghalni, ahogy éltem: roadmovie-t hallgatva. Bedside manners #64 20051106. A válogatás, ami beivódott a tengerpart homokjába, számtalan reggelbe, délutánba, monoton munkás délelőttbe és még mindig nem tudtam megunni (mindig van egy ilyen múló pillanat), most aláfestése lesz a hatalmas ütközésnek. Egy kecses hegedűszólam a dobpergés közepette.
Hány eltékozolt percem tanúja a roadmovie, hányszor hagytam lelkiismeretfurdalás nélkül kifolyni az ujjaim közül az időt, nem merném megbecsülni. A kiszámíthatóság és a kiszámíthatatlanság keveréke úgy hagy nyomokat bennem, hogy észre sem veszem. Különösen, ha belegondolok abba, hogy legtöbbször nem is ismerem a dalokat, nem tudom, ki énekli, vagy hogy ki énekelte először ezt vagy azt a slágert és ez most melyik feldolgozás. Viszont ha meghallok egy ’roadmovie-számot’ valamilyen más összefüggésben, amint véget ér, feltámad bennem a hiányérzet: az ismerős lélek húrjai szerint más zene következne.
A roadmovie a véletlenek története. A különböző zenék hangjai úgy fonódnak egymásba, olyan véletlenszerűséggel, ahogy ennek a repülőgépnek az utasai foglalnak most helyet az üléseken. Első alkalommal semmi közük egymáshoz, de ha megtesznek még egy utat, majd még egyet hasonló ülésrenddel, az utasok beszélgetni kezdenek egymással. Csak a sokadik alkalom után tudatosul, hogy mindez sosem történhetett volna másképp. Az első út sem. Az utasok személyiségeihez hozzákapcsolódnak az ülésszámok, ahogy a dalokhoz a sorrend. Csak sok ismétlés után válik bizonyossá, hogy itt tudatos kezek irányítják a véletleneket.
Bedside manners – a dalok a megszokott rendben váltják egymást. Hogy nem vagyok egyedül, azt nem a véletlenül mellém sodródott utasoknak köszönhetem. A mechanikus ismétlődésből eredő feltétlen bizalom suttogja felém: veled vagyok. Az ablakból feszülten figyelem a repülőgép billenésre kész szárnyát. Ha meghalok, te leszel az utolsó gondolatom – gondolom. A lejátszó hirtelen megakad, a zene megszűnik. A repülőgép rángat még egyet és a kerekek biztonságban földet érnek. Számolgatom, hányadik utolsó gondolatom vagy. És hányadik lesz az utolsó utolsó pillanat.
Comments