MY ONLY PLANET

Sometimes the best holiday experiences are born from a spontaneous idea, without too much planning or overthinking, like the one I’m going to tell you about. The idea of going to Egypt was inspired by a friend we met (also spontaneously) in Croatia earlier this year. He told us that he took a diving course in Egypt and that it was one of his favorite destinations to visit during his year of traveling. I was always aware that Egypt is a special place to visit not only for its cultural heritage but also because of the rich underwater life of the Red Sea. In my case, the safety concerns of visiting the country were always stronger than my curiosity so I put the country on the back burner as a place I probably never get to visit in this lifetime. But a few days or weeks after our Croatian workation, while considering different holiday plans, Eugene asked “should we just go diving to Egypt?”. I believe I said yes without much hesitation. Mountains have been the main focus of most of our rec...

Back to the weekly regime. Bi-weekly. Any kind of regime. Leaving prints of the days, of the uninteresting, of the nothing happening. Then that’s it. Trying to understand the forces that mute me and tell me everything I say is utterly useless and unnecessary.   They say it so loud, it’s scary. With time (What I really mean is with age) I would expect fearlessness would take over. Oh how wrong I am. Doubt mountains everywhere I look. And I realize that if I say nothing, if I pretend life can just happen in one dimension, somewhere between the work laptop and the television, that means they won against me. The muting, doubting, questioning forces could triumphantly conclude that there is nothing to see here.   This is my weak attempt to step up and pretend that it matters. Replace “it” with anything you think may be important part of a life and likes to hide away from the inquisitive eyes. It could be me. The one that cannot be muted by fear, or if it got muted for lon...

Such a heavy duty to start this. Days had long passed when I felt brave and naive enough to document anything from my life. I’m jealous of this old self of mine, jealous of the person I used to be. So much shit has happened since and more days are passing quietly, unaware, unnoticed, unmentioned. To formulate anything that makes sense these days is hard. After all the dreams, all the innocence gone, it’s hard to say what is left. It’s hard to say what keeps me moving. But I still am. Maybe I feel responsible to live a life for the two us, the life you won’t get to experience. Maybe it is closer to the truth that any narrative that helps me to take the next step, that helps me to get out of bed in the morning is tightly embraced. There may be more of these fabricated explanations than just one, and these stories in my mind are changing. Trying to validate the unlikely, the impossible. Up until today, I have moments when I have to remind myself that such a terrible event did happen ...

 " Courage is the solution to despair, reason provides no answers. I can't know what the future will bring; we have to choose despite uncertainty. Wisdom is holding two contradictory truths in our mind, simultaneously, Hope and despair.    A life without despair is a life without hope. Holding these two ideas in our head is life itself." (First Reformed, 2017)

A nő könnyedén belibben az autóba a férfi mellé, vékony fejére tekert sáljával majdnem megérinti a férfi vállát, de annak csak a szele éri. Kesztyűjét előkelően a kesztyűtartóba süllyeszti, majd szemét a férfi kezén pihenteti meg, ahogy az beállítja az útirányt a telefon keresőjébe. Még csatlakoztatja kábelt a töltőhöz, ellenőrzi a visszapillantó tükröket majd gyakorlott mozdulattal gázt ad és megindulnak a lemenő nap fényében. Amint rákanyarodnak az autópályára a nyugati irányba, az alacsonyan vonuló nap fénye egyre zavaróbb lesz, a férfi a visszapillantó tükör fölötti tartóba nyúl a napszemüvegért. Egy kézzel felilleszti, de a biztonság kedvéért azért a napellenzőt is lehajtja. A nő késztetést érez, hogy letekerje az ablakot egy gombbal, hogy haját sáljával együtt meglobogtassa a szélben. Mint egy régi klasszikus film hősei, utaznak a megszokottból az ismeretlenbe, a szabadság mámorító illúziójába. Az autó hátsó részéből jövő halk nesz zavarja meg gondtalan ábrándozását. A nő egy pil...

Sok minden történt az utolsó bejegyzés óta. Ki gondolná, hogy az élet néhány négyzetméteren (ami a kert) ilyen drámai, ilyen eseményteli tud lenni? Megpróbálom időrendi sorrendben leírni a történéseket. Vagy inkább a leglényegesebbel kezdem. A feketerigó egy alattomos támadás áldozatává vált a kertünkben.  Egy, a környékünkön élő macska belópozott a kertajtó alatti résen a kertbe és ott a bokorban meglapulva várt az áldozatára, a gyanútlan feketerigóra, aki békésen csipegette a magokat a földről. Mivel a tett helyszínét egy bokor eltakarta a szemünk elől (éppen a függöny felszerelésén fáradoztunk a nappaliban), mi csak az izgatottságot észleltük. Azzal tisztában voltunk, hogy a macska lesben állt, de azt nem láttuk, de hogy a feketerigó már a földön volt, a veszélynek kitéve. Úgyhogy amikor a bokorban szokatlan mozgásra lettünk figyelmesek, tudtam, hogy baj van. Én elítélhető módon arra vártam, hogy majd berepül egy galamb és a macska szépen meglepi. Ekképpen váltam a macska tettes...

Nincs sok tapasztalatunk házvásárlás terén, úgyhogy amikor kitaláltuk, hogy kell egy nagyobb ház, ahol a felső szomszéd nem tud az idegeinkre menni, egy rövid listán gyűjtöttük össze az elvárásokat: legyen kert a madáretetőnek és növényeknek, legyen vagy lehessen kandalló, biciklizhető távolságban legyen Amszterdam központjától. Amikor először beléptünk ebbe a házba, illetve a kertbe, egy szomorkás őszi napon, az első dolog, mely mindkettőnknek szemet szúrt, és amelynek következményeit a mai napig élvezzük, az a madarak magas számban való jelenléte volt. Különösen egy vörösbegyre emlékeztünk, melyet azóta sem láttunk a kertben. A ház minden negatív tulajdonságát eltakarta az a tény, hogy tele van madárral a kert. Valójában a szomszéd kertje volt tele, mint utóbb kiderült, és akiknek időközben a madáretetési szokásait már egészen kitanultuk és megállapíthatom, hogy egészen kifinomult rendszerük van a különböző madárfajták különböző igényeinek kielégítésére.  Ami a ház negatív tulajd...

Intő jel, hogy angolul kezdtem el ezt a bejegyzést. Kedd van, holland ünnepnap, a felszabadulás napja, ötévente szabad nap. Akkor legyen írás ma is. Tulajdonképpen nem a véletlen sodort ide, az íráshoz vissza. Több évig dobozokban lapultak meg a könyveim és úgy másfél hete végre megérkezett a könyvespolc és a könyvek végre méltó helyükre kerültek. Természetesen belelapoztam egy-kettőbe és végül egy könyv a kezemben maradt: Murakami könyve, What I talk about when I talk about running. Nem tudom mikor olvastam először, talán írtam róla. Gondoltam kezdésnek ez jó lesz, témába vág. Olvasni, írni, futni. Valamilyen sorrendben. A tények tisztázása végett mondom, nem vagyok futóbolond. Nem vagyok megőrülve a futásért (az írásért, az olvasásért). Többször vonszolom magam ki egy körre, mint sem. Többször futok lassan, többször állok meg egy-egy képet készíteni vagy csak beszívni a friss levegőt, mint sem. Teljesen hiányzik belőlem a versenyszellem. A futás nem jön könnyen és nem érzem, ez oko...

Hát (mert háttal nem kezdünk mondatot) kinek van kedve a számítógép mögött ülni a rendes munkaidőn túl és még azontúl is? Nem nekem. Most mégis itt, mióta kitaláltam, hogy mennyire jó lesz újra magyarul közvetíteni az életből. Ne soroljam fel, mi mást tehetnék éppen. Beszélhetnék édesanyámmal telefonon (épp itt az ideje), futnék, főznék, olvasgatnék, életjelet felmutatnék, rendelnék valamit online, kézbe fognám végre a basszusgitárt... De most akkor ez. Igazából csak annyit akarok mondani, hogy ma egy hónapja költöztünk be az új házba. Mondhatom, hogy az otthonunkba. Sosem voltam még így, hogy szinte szerelembe vagyok esve, és egy rakás beton, egy rakás föld sok levegő iránt érzem ezt.  Kis  csoda.  Csodálatom folyamatos tárgya a kert. Mivel tavasz elején költöztünk be, nem tudjuk milyen növények lapulnak meg a föld alatt. Tele van a föld meglepetésekkel. Néhány napja jöttem rá például, hogy a kertünk végében lévő nagy bokor az bizony egy orgonabokor. Egyből az ara...

2019 is not over yet. In order to complete this uneven year differently, I decided to finish or to start a few things, which I may have procrastinated for years, before 2019 ends.   Restarting my blog belongs to these few things. I had the intention to get back to it multiple times, but somehow it never happened. Got busy with other things, I guess. I did get back to it from time to time, maybe once a year, just reading the old blog posts, old references, most of them I totally forgot. I liked the idea that there has been a place, where I could just say WHATEVER so after each time I visited my old blog (I even lost my login details and got access to it again in a complicated way, but that was also a long time ago, so I forgot) I promised to get back to it.   And I didn’t. I have nothing to say, I thought (and that’s been always like that. Me thinking that.) I don’t want to waste people’s time, or my time. What is it that matters after all? I also have the tendency...

Összeszorított foggal Annyira akarom és közben nem mozdulok Hatalmas hegyekről álmodozom, ahol már semmi sem számít ahol minden józanság értelmét veszti ahol egy hajszálon függ minden nézem az ablakomon át az esőverte faleveleket, ahogy rángatja őket a szél a nap már lement, besötétedett bolygónk forog körbe mintha mi sem történne halk megadással, azzal a csönddel, mely az űrben körülveszi ezt a zajos földet ahol néhány robbanás évmilliók közben én meg itt a meleg ágyban, gondolkodva valami kellemetlenségen a tűréshatár bizonyos pontján, erre tenni fel az életet egy másik ponton fordulni át nappalból az éjszakába egy magasabb ponton egy távoli helyen, a nyugalom fogságában megszületett álom, valahogy megtalálom. úgy jönnek rendbe a dolgok, ahogy lassan eltűnik minden beleolvad a képbe, a semmiség közepébe és zajlik telik az élet, egy sóhaj a levegőbe szirénaszó valahol messze, elsuhan a képzeletben a város fényei villódznak, nedves járdalapo...

Saturday morning. Walking down the stairs, crossing the road with the garbage bag in my hand. Garbage bag disposed. Who decides when the garbage bin is full?- I asked myself when I turned back and on my way to the bicycle my attention was drawn to the sand in the square around a tree. Two little birds were playing in the sand and it seemed like they were having the time of their lives. They were sitting opposite of each other slightly above the ground with fluttering wings and they tried to put their legs and toes on the top of each other's. It was like two kids playing in the bath tub. Everything in constant motion. Spring has arrived too fast - I thought. It took like a minute when the birds got up and were flying away. I tried to follow them with my eyes as long as I could. The birds continued their dancing in the air, looking, almost touching each other and totally forgetting about th...

Izzadt ágyneműben, ruhában, eltékozolva a napot. Szavaink fokozott bűvöletében. Mit mondhatnék? Mi az a szó? Tudod, hogy nem várlak, nem jössz talán soha. Talán valaki más közelít éppen. Találkozásaink kifürkészhetetlenek. Hallom, ahogy a toll a papír alatt serceg. Miféle terápia? Ahogy összedolgozzuk magunkat és végül elengedjük. Mennyi jókedv sűríthető egyetlen pillanatba? Ez az élet, nincs kétség efelől. Talán majd elérek egy szintet. Vagy egy színt. Örömfogalom, felekezet. Szenvedélyesen kímélem magam. A tájak, a képek, a robbanócukor elkísérnek. Látom megénekelt házadat, a függönyt, a gyertyát. Álmaidat köszönöm. Kedvességed felülmúlhatatlan. Szavak, mozgás, alkalmak. Erő és erőszak. Egy másik toll talán, mi a feszültséget teljesen feloldja. (2013. június 23. hajnal)

At the end I don’t know what it is. Time is passing. It runs quickly out of my hands. I don’t try to stop it, no reason for that. The biggest thing is happening to us at once, in every second. And it brings us closer. It opens my eyes now, we share the same destiny, and we all try to make the most of it. There is nothing more comforting than I know the same happens to you, to all of us. It gives a different perspective. Today I know it’s real. Everything will pass away, but something will stay. And that’s me. And you. At once.

Nézem az alattam elnyúló lejtőt. A domb legszélén imbolygok és igyekszem legyőzni félelmemet. Mintha legalábbis egy szakadék szélén állnék ilyen bizonytalanul. Végiggondolom, mit fogok csinálni, még akkor is, ha az elindulás pillanatában az ösztöneim majd felülírnak minden előre eltervezett mozdulatot. Ha nem a domb tetején volnék, talán eszembe se jutna, hogy ez a domb bármilyen kihívást jelenthet. Vajon mit gondolnék most gyerekkorom meredek lejtőiről, melyeket telenként szánkóval hódítottunk meg? Nincs idő hosszas merengésre. A lejtő türelmetlenül követeli, hogy értelmet kapjon általam. Amíg fent állok, nem vagyok része az érzésnek, a sebességnek, a pillanatnak. Ha remegne is a lábam és a karom, szívem a torkomban lüktetne, akkor sem lenne más választásom. Ha feljöttem, le is kell menni. Ilyen egyszerű ez. Még egy utolsó pillantás előre a mélybe, aztán a snowboard orrát előrebillentem az egyensúlyommal és megindulok. Igyekszem a testsúlyomat az első lábamra helyezni, ami...

csak így halkan lehunyva a szemet erőltetés nélkül hagyom gravitáló testem nyugodjon le minden része és foglaljon helyet nem változnak a napok én is ugyanakkora vagyok parányi csepp tenger vizében sós könnyem csak örülök neki, hogy vagyok hogy a létbe belecsusszanok minden reggel rácsodálkozom mi ez a mély lélegzet mely felkel bennem és útra kel bármilyen reménytelen irányba egyenesen a fürdőszobába tükrömben arcom tengeren hullámok mikroszkóp alatt holnap újra látom leoltom a villanyt hova visz az akarat ma vagy hol tép szét a vágy mindkettő bennem puha ágy megszentelt alkalom miközben várom a villamost papírzsebkendő után kutatok

it's temporary lovely death when the dream surprises us it leaves the real world far beyond it takes from our soul a little song it brings some song from within from a place we never visit we can't reach, we can't find we just hope and we just smile hand in hand, we are walking a little gate is what we're passing we are getting to the silver moon it looks like our own household then we take rest on a field to contemplate on lives revealed on joy, on faith, on passing streams on fantasies and on the dreams then you tell me oh my dear I want us to be always here be together nights and days all angels help if we pray oh my sweet dear, I must say it can't happen, it's not the way in our dreams we walk together but on earth we're lost forever

Somehow I got to a desert island Far from my life, far from any hopes or dreams I was left there with no history and nothing I could think of as a future I sat on the beach for days watching the endless blue ocean and above it the endless blue sky there were no clouds and if I stared long the two kinds of blue became one there were no waves either, as if the wind had avoided me and abandoned all the blue colours around. so what now? I asked myself and after that, more days had passed. what if I eat and drink and sleep what would be the fourth step? would it be love or would it be the soul that needs to be feeded? there was silence, I could only hear my heartbeat. my heart still pumped blood into my body and my chest moved up and down as I was still breathing. I listened to my breath and I listened to my heartbeat... as if someone else was inside, as if another person was there breathing instead of me. I felt relieved. I was alone and I was alive, but...

átmeneti kedves halál mikor az álom ránk talál a valóságot messze hagyja lelkünkből a dalt kicsalja kicsal valami dalt ott belül hova magunk sosem megyünk nem érintjük, nem találjuk csak reméljük, csak kívánjuk kezem fogod, úgy ballagunk átsétálunk egy kis kapun feljutunk a kerek holdra mintha házunk erre volna megpihenünk egy tisztáson gondolkodni elmúláson vidámságon és életen álmokon és képzeleten mondod nekem szép kedvesem én már mindig veled leszek együtt éjjel, együtt nappal megsegít az összes angyal szép kedvesem mondom neked velem te már sosem lehetsz álmainkban együtt járunk de a földön el kell válnunk

egy íves hajótest halad ablakod alatt sötét vizen meglep a mély csend és elragad tekinteted, a végtelen lélegzetem most te vagy tőlem éppolyan idegen mozdulatlan pillanat mint az ernyedő idegek tengerek hulláma között erőteljes nyugalmad lebeg árbocok büszkesége fölött a te szándékod integet mert itt minden a tied belőled árad szét a fény sakktábládon a tér üres megszűnik minden fekete-fehér bálnába bújtam, élő halott míg lesújtott rád is az ég alkímiád titkos anyaga vagyok a végtelen bennem véget ér