Új Élet MGTSZ

Összeszorított foggal

Annyira akarom és közben nem mozdulok

Hatalmas hegyekről álmodozom, ahol már semmi sem számít

ahol minden józanság értelmét veszti

ahol egy hajszálon függ minden

nézem az ablakomon át az esőverte faleveleket, ahogy rángatja őket a szél

a nap már lement, besötétedett

bolygónk forog körbe mintha mi sem történne

halk megadással, azzal a csönddel, mely az űrben körülveszi ezt a zajos földet

ahol néhány robbanás évmilliók közben

én meg itt a meleg ágyban, gondolkodva valami kellemetlenségen

a tűréshatár bizonyos pontján, erre tenni fel az életet

egy másik ponton fordulni át nappalból az éjszakába

egy magasabb ponton egy távoli helyen, a nyugalom fogságában

megszületett álom, valahogy megtalálom.

úgy jönnek rendbe a dolgok, ahogy lassan eltűnik minden

beleolvad a képbe, a semmiség közepébe

és zajlik telik az élet, egy sóhaj a levegőbe

szirénaszó valahol messze, elsuhan a képzeletben

a város fényei villódznak, nedves járdalapok egymáshoz idomulnak

kéne valamit írni, egy hosszú részt

egy kivehetetlen formájú sűrű izét

elmondani hogy vannak az álmok, az ébrenlétek, egy kikezdett hóbort

valamit írni kéne, egy vállalható jelet

egy irányba mutató nyilat

egy röptében elkapott legyet

ősi képzeteket vet rám a hajnal

elszakadtam már hiába hasad és harmat

rakódik a lábamra a fűről, belehajolok,

soha meg nem őrül,

csak nyugodtan belül suttogja hogy irányba lendült

a sok ezer cella, a sejtek egyetértése

figyelem ami körülvesz

figyelem ami belülről kifelé megy

milyen magamon belül lenni

és milyen kívüle másnak, mit látsz meg bennem

jók leszünk egymásnak

egy szép szó vidám fellelkesülés

a szavakhoz visszatérni egy hosszú kitérő után

egy kanyar, és most omlik belőlem minden, mint kieresztett csapból fakad belőlem a gondolat

szó szavakat követ, folyóvá óceánná tágul a tudat

hogy abbahagyni lehet de nem muszáj és értelme épp úgy nincsen abbahagyni

mint ahogy a folytatásban megbúvó remény is oly apró csekély, mint hatalmas hegyek között egyetlen aranyér

vagy folyó sodrásában a kimosott kincs

kevés, mégis sok munka, a sok munka dicsérete és alázata, az eredmény, a kitartás becsülete

a kitartás zengése, a bűvölet nem az amit te látsz, a bizalom a bizonyosságban, hogy kitartásod jutalmat  ér

ennyit kell megérteni, és az értelmet, az emberi ész lenyűgöző tehetségét, mi tudjuk hogy itt vagyunk

mások csak sejtik, hogy valami különleges történik

mindannyian különlegesek vagyunk, élő lények, gondolkodó érzékelő érző gyönyör szelencék

érzed az ujjakat, a lélegzést, a mosolyt a szádon,

és tudom most a lehető legjobbat teszem és ez olyan megnyugvással tölt, áraszt el,

tudni hogy a tudásom szerinti legtöbbet adom, hogy nem állok meg félúton, nem

sodor el innen semmi, erről az ösvényről, megyek sétálok, létezésem biztos tudatában

rég volt ennyire bizonyos bármi.

akár egy mély lélegzet...

(valamikor régen talán 2013)