MY ONLY PLANET

A nő könnyedén belibben az autóba a férfi mellé, vékony fejére tekert sáljával majdnem megérinti a férfi vállát, de annak csak a szele éri. Kesztyűjét előkelően a kesztyűtartóba süllyeszti, majd szemét a férfi kezén pihenteti meg, ahogy az beállítja az útirányt a telefon keresőjébe. Még csatlakoztatja kábelt a töltőhöz, ellenőrzi a visszapillantó tükröket majd gyakorlott mozdulattal gázt ad és megindulnak a lemenő nap fényében. Amint rákanyarodnak az autópályára a nyugati irányba, az alacsonyan vonuló nap fénye egyre zavaróbb lesz, a férfi a visszapillantó tükör fölötti tartóba nyúl a napszemüvegért. Egy kézzel felilleszti, de a biztonság kedvéért azért a napellenzőt is lehajtja. A nő késztetést érez, hogy letekerje az ablakot egy gombbal, hogy haját sáljával együtt meglobogtassa a szélben. Mint egy régi klasszikus film hősei, utaznak a megszokottból az ismeretlenbe, a szabadság mámorító illúziójába. Az autó hátsó részéből jövő halk nesz zavarja meg gondtalan ábrándozását. A nő egy pil...

Nincs sok tapasztalatunk házvásárlás terén, úgyhogy amikor kitaláltuk, hogy kell egy nagyobb ház, ahol a felső szomszéd nem tud az idegeinkre menni, egy rövid listán gyűjtöttük össze az elvárásokat: legyen kert a madáretetőnek és növényeknek, legyen vagy lehessen kandalló, biciklizhető távolságban legyen Amszterdam központjától. Amikor először beléptünk ebbe a házba, illetve a kertbe, egy szomorkás őszi napon, az első dolog, mely mindkettőnknek szemet szúrt, és amelynek következményeit a mai napig élvezzük, az a madarak magas számban való jelenléte volt. Különösen egy vörösbegyre emlékeztünk, melyet azóta sem láttunk a kertben. A ház minden negatív tulajdonságát eltakarta az a tény, hogy tele van madárral a kert. Valójában a szomszéd kertje volt tele, mint utóbb kiderült, és akiknek időközben a madáretetési szokásait már egészen kitanultuk és megállapíthatom, hogy egészen kifinomult rendszerük van a különböző madárfajták különböző igényeinek kielégítésére.  Ami a ház negatív tulajd...

Intő jel, hogy angolul kezdtem el ezt a bejegyzést. Kedd van, holland ünnepnap, a felszabadulás napja, ötévente szabad nap. Akkor legyen írás ma is. Tulajdonképpen nem a véletlen sodort ide, az íráshoz vissza. Több évig dobozokban lapultak meg a könyveim és úgy másfél hete végre megérkezett a könyvespolc és a könyvek végre méltó helyükre kerültek. Természetesen belelapoztam egy-kettőbe és végül egy könyv a kezemben maradt: Murakami könyve, What I talk about when I talk about running. Nem tudom mikor olvastam először, talán írtam róla. Gondoltam kezdésnek ez jó lesz, témába vág. Olvasni, írni, futni. Valamilyen sorrendben. A tények tisztázása végett mondom, nem vagyok futóbolond. Nem vagyok megőrülve a futásért (az írásért, az olvasásért). Többször vonszolom magam ki egy körre, mint sem. Többször futok lassan, többször állok meg egy-egy képet készíteni vagy csak beszívni a friss levegőt, mint sem. Teljesen hiányzik belőlem a versenyszellem. A futás nem jön könnyen és nem érzem, ez oko...

Hát (mert háttal nem kezdünk mondatot) kinek van kedve a számítógép mögött ülni a rendes munkaidőn túl és még azontúl is? Nem nekem. Most mégis itt, mióta kitaláltam, hogy mennyire jó lesz újra magyarul közvetíteni az életből. Ne soroljam fel, mi mást tehetnék éppen. Beszélhetnék édesanyámmal telefonon (épp itt az ideje), futnék, főznék, olvasgatnék, életjelet felmutatnék, rendelnék valamit online, kézbe fognám végre a basszusgitárt... De most akkor ez. Igazából csak annyit akarok mondani, hogy ma egy hónapja költöztünk be az új házba. Mondhatom, hogy az otthonunkba. Sosem voltam még így, hogy szinte szerelembe vagyok esve, és egy rakás beton, egy rakás föld sok levegő iránt érzem ezt.  Kis  csoda.  Csodálatom folyamatos tárgya a kert. Mivel tavasz elején költöztünk be, nem tudjuk milyen növények lapulnak meg a föld alatt. Tele van a föld meglepetésekkel. Néhány napja jöttem rá például, hogy a kertünk végében lévő nagy bokor az bizony egy orgonabokor. Egyből az ara...

Összeszorított foggal Annyira akarom és közben nem mozdulok Hatalmas hegyekről álmodozom, ahol már semmi sem számít ahol minden józanság értelmét veszti ahol egy hajszálon függ minden nézem az ablakomon át az esőverte faleveleket, ahogy rángatja őket a szél a nap már lement, besötétedett bolygónk forog körbe mintha mi sem történne halk megadással, azzal a csönddel, mely az űrben körülveszi ezt a zajos földet ahol néhány robbanás évmilliók közben én meg itt a meleg ágyban, gondolkodva valami kellemetlenségen a tűréshatár bizonyos pontján, erre tenni fel az életet egy másik ponton fordulni át nappalból az éjszakába egy magasabb ponton egy távoli helyen, a nyugalom fogságában megszületett álom, valahogy megtalálom. úgy jönnek rendbe a dolgok, ahogy lassan eltűnik minden beleolvad a képbe, a semmiség közepébe és zajlik telik az élet, egy sóhaj a levegőbe szirénaszó valahol messze, elsuhan a képzeletben a város fényei villódznak, nedves járdalapo...

Izzadt ágyneműben, ruhában, eltékozolva a napot. Szavaink fokozott bűvöletében. Mit mondhatnék? Mi az a szó? Tudod, hogy nem várlak, nem jössz talán soha. Talán valaki más közelít éppen. Találkozásaink kifürkészhetetlenek. Hallom, ahogy a toll a papír alatt serceg. Miféle terápia? Ahogy összedolgozzuk magunkat és végül elengedjük. Mennyi jókedv sűríthető egyetlen pillanatba? Ez az élet, nincs kétség efelől. Talán majd elérek egy szintet. Vagy egy színt. Örömfogalom, felekezet. Szenvedélyesen kímélem magam. A tájak, a képek, a robbanócukor elkísérnek. Látom megénekelt házadat, a függönyt, a gyertyát. Álmaidat köszönöm. Kedvességed felülmúlhatatlan. Szavak, mozgás, alkalmak. Erő és erőszak. Egy másik toll talán, mi a feszültséget teljesen feloldja. (2013. június 23. hajnal)

Nézem az alattam elnyúló lejtőt. A domb legszélén imbolygok és igyekszem legyőzni félelmemet. Mintha legalábbis egy szakadék szélén állnék ilyen bizonytalanul. Végiggondolom, mit fogok csinálni, még akkor is, ha az elindulás pillanatában az ösztöneim majd felülírnak minden előre eltervezett mozdulatot. Ha nem a domb tetején volnék, talán eszembe se jutna, hogy ez a domb bármilyen kihívást jelenthet. Vajon mit gondolnék most gyerekkorom meredek lejtőiről, melyeket telenként szánkóval hódítottunk meg? Nincs idő hosszas merengésre. A lejtő türelmetlenül követeli, hogy értelmet kapjon általam. Amíg fent állok, nem vagyok része az érzésnek, a sebességnek, a pillanatnak. Ha remegne is a lábam és a karom, szívem a torkomban lüktetne, akkor sem lenne más választásom. Ha feljöttem, le is kell menni. Ilyen egyszerű ez. Még egy utolsó pillantás előre a mélybe, aztán a snowboard orrát előrebillentem az egyensúlyommal és megindulok. Igyekszem a testsúlyomat az első lábamra helyezni, ami...

csak így halkan lehunyva a szemet erőltetés nélkül hagyom gravitáló testem nyugodjon le minden része és foglaljon helyet nem változnak a napok én is ugyanakkora vagyok parányi csepp tenger vizében sós könnyem csak örülök neki, hogy vagyok hogy a létbe belecsusszanok minden reggel rácsodálkozom mi ez a mély lélegzet mely felkel bennem és útra kel bármilyen reménytelen irányba egyenesen a fürdőszobába tükrömben arcom tengeren hullámok mikroszkóp alatt holnap újra látom leoltom a villanyt hova visz az akarat ma vagy hol tép szét a vágy mindkettő bennem puha ágy megszentelt alkalom miközben várom a villamost papírzsebkendő után kutatok

átmeneti kedves halál mikor az álom ránk talál a valóságot messze hagyja lelkünkből a dalt kicsalja kicsal valami dalt ott belül hova magunk sosem megyünk nem érintjük, nem találjuk csak reméljük, csak kívánjuk kezem fogod, úgy ballagunk átsétálunk egy kis kapun feljutunk a kerek holdra mintha házunk erre volna megpihenünk egy tisztáson gondolkodni elmúláson vidámságon és életen álmokon és képzeleten mondod nekem szép kedvesem én már mindig veled leszek együtt éjjel, együtt nappal megsegít az összes angyal szép kedvesem mondom neked velem te már sosem lehetsz álmainkban együtt járunk de a földön el kell válnunk

egy íves hajótest halad ablakod alatt sötét vizen meglep a mély csend és elragad tekinteted, a végtelen lélegzetem most te vagy tőlem éppolyan idegen mozdulatlan pillanat mint az ernyedő idegek tengerek hulláma között erőteljes nyugalmad lebeg árbocok büszkesége fölött a te szándékod integet mert itt minden a tied belőled árad szét a fény sakktábládon a tér üres megszűnik minden fekete-fehér bálnába bújtam, élő halott míg lesújtott rád is az ég alkímiád titkos anyaga vagyok a végtelen bennem véget ér

így kezdem újra mindig készületlen előre hajtogatott ívek mentén egyensúlyozva hosszú rúd a kezemben mi lenne ha leesne és a mélybe zuhannék én is? talán már zuhanok, csak nem érzem mert a házak teteje és maguk a házak is velem csúsznak az ablakok lefelé a végtelenbe ajtókilincsen csüngő kéz az enyém is lehetne a teljes ködből, a felhőkből kinyúló kéz mely felemel, visszatart, leejt és elfelejt bizonyosság csak a zűrzavar rendszertelenségbe oltott képzelet mindennap új, mindennap más csak fűtsön, adjon meleget forraljon teát, miközben legyek köröznek, üres lámpaburák kihűlt vacsorám felett utolsónak mondhatnák de ki tudja mi lesz az utolsó után egy utolsó utáni végső cselekedet mely elvezet majd megoszt egy új ismeretlenben

utazás előtt kavargó izgalom és álmok vonszolnak szerelmet vall egy delfin kapcsolatunk messze szédít eljegyzés, szerelem, család az ágyból te nézel rám már elmentem, még itt vagyok flamingó inog búvárszemüvegem mögött valódi alak éles késsel vágtam el magam a kényszer hogy kinyissam a koffert de nem megy, a repülő kihajóz felriadok, a delfin, a flamingó százféle teknős közelít felém gyűlnek egy nagy hullám partra sodor valami megfoghatatlan lélegzetet kókuszdió hull alá napozó iguána lusta szemrebbénésében a várakozás, a sorok a tengerpart nyomán, hová Kolombusz kikötött talán most a test színpada, a villogás, a pénz luxus forgatag a maja ablakok alatt korallok közt folyó alkohol a mozdulat, a lagúna kékségében fuldokló álom homok-sós hurrikán-pillanat kétely paradicsoma hogy eljutunk oda, hogy nem lesz ott én nem leszek, Miami Beach is csak egy hely és én vele, nem tudom a tengeri alagúton takarítom a szobát legyen tiszta ha nem jönnék vissza várjon, a virágom ki ne száradjon élje tú...

Belekap a tavaszba a tél Valahogy az ősz ráköszön a vég, A nyár…. Hogy is volt? Távoli emlékek, mikor veled húztam meg a vészféket A Balaton felé, a fenyvesek között Hogy beúszni hosszan, akartunk mindent A halat, a krumplit, a lépcsőn Besétálni ruha nélkül, az éjszaka csobban Suttogó hangunkat víz sodorta A hajunk hínár, a hajunk volt hínár Haza most már hiába hívnál... Az emlékek velem és veled Játszanak, a hattyúkat etettük Alul zöldesen nyálkádzó köveken Míg elhevertünk a csillagok alatt. Takarónk nem volt, A távolban valaki gitárt pengetett. Tábortűz lehetett, pattogó szikrák És bizonytalanul simuló kezek… Nedves ruhákban indultunk haza, Pedig hazánk volt itt A tágas éjszaka. Otthonabb érzés Túl kóbor álmokon Hol egyedül miénk volt A víz meg a csillagok.

(A magyarországi változásokra) Csak úgy szerda. Megyek a körúton, körülnézek, hogy van a város, az utcák, az emberek. Áll-e még ott a kirakatban az a bábu, ruhátlanul, melynek a kabátját viselem, miközben elhaladok előtte. Szinte oda sem pillantok, megyek tovább. Meg sem lepődnék, ha fogná magát, kilépne a széles üvegablakon és követne. Követne cél nélküli utamon és én néha megfordulnék, hogy lebuktassam. Ő olyankor a kapualjba húzódna, és én nem venném észre. Most megállok egy másik kirakat előtt és hanyagul visszanézek. Nem látom a meztelen bábut. Az előttem lévő kirakatban pazar fehérneműkben illegeti magát néhány próbababa. Mintha felhők között lebegnének, hátukon karácsonyi angyalszárnyak. Mikor is van karácsony? Próbálom felerősíteni a belső hangom, hogy elnyomjam ezt az őrült félelmet. Ki hallott már üldöző kirakati báburól? Nem merek újra visszanézni, úgyis tudom, hogy nem lesz ott. Vajon ez a vörös csipke-melltartó hogy állna rajtam? Bugyival együtt természetesen. Me...

Egy új évre ébredek: Választást erőltetek Aztán feladom magam. Ráncokként nőnek Felém az ismétlés óriásai. De hiába bármi harc, Akaratommal Éppen csak nézni tudom őket: A rám terülő valóság Gyűrött filmkockáit, melyben Az antihős én vagyok. Nem harcolok. Napon kérgesedő guánók Emlékezetét hordozom. A sejtek meghalnak És újjászületnek. Képlékeny anyaghalmazok. Hogy meddig tart Bizonytalan, Mégsem nyugtalanít a vég: Ha ismét és újra Kezdődik egy év Te elindulsz, És én bátran Utánad bámulok.

Ha mar a Mira És megy a rima Négy haramia Irama se bírja Sem Irma, se Mari Sem a Mata Hari Ezt az öri-harit, Kicsi harakirit. Mira, gyere már, Vár rád Miramár, Ott van sok irha, Illatuk mirrha. Vagy el Mariborba, Le a Mari-bárba, Hol a vigasz borba Igazság van zárva. Jó lesz baromira Egyszer valamira Talán majd a sírra Költő is azt írja: „Egyszer vala Mira, Nem volt benne hiba.”

Szavaid édes mézéről Csorogjon bánatom Mi feltámadna még, Mint utolsó hajnalon Haldokló fájdalom. Új világ kezdete A megélt élet után, Hol könny s mosoly Az örökkévaló elmúlással Egybeforr.

Kettős szivárványaink Párhuzamos ívei a végtelenben Találkoznak. Ott a színek Összefolynak. Mégsem érlek el, És te sem érhetsz hozzám. Nyugodt bizalmad mégis befogad Belőlem valamennyit. Lehetsz szél, eső vagy fagy, A nap vagy Ember.

London utcáin sétálok, megyek, Velem barátok, sokféle életek. A nagymamám valahol Hideg ágyon fekve rostokol. Szép ruhában várja a véget Míg a világ engem Odabent éget. Metróra szállunk. Durva férfihang üvölt 'Mind the gap' E súlyos ürességben félek. Ez vagyok én: Valami. Semmi? Préselődő emberek között Nyolcvanhat évet... Hogy bír ki ennyit egy lélek? A dobos tortát már nem küldi senki Születésnapom így értelmét veszti. A nagymamám szép ruhában... Mozgólépcső helyett Őt majd élő kezek Engedik a mélybe, a sírba, Sosemvolt biztos nyugalomba. Végesített élet... Miért lepődünk meg, ha mindig így megy? Könnyeim helyén mosoly Mert nyolcvanhat évig tartó pokol Helyett gyerekek, unokák, dédunokák Ölelik az illatot, a sok emléket A parfét, a kelt gombócot, - amilyet csak ő tudott, - A porcukros epret, a kerti kádat, A házi krémest, a sok finom falat... A romok közötti kaland Volt rólam utolsó képe. A teraszon nejlon otthonkában Hangosan kiáltott Ha uzsonnát hozott Színes tányérokon. I...

Öledbe bújok. Megfáradt vándor Vagyok az úton, Ki most megpihen. Testem vonszolta Lelkem és szívem Szögre akasztom, Asztalra teszem, Míg karod szorít, Tudatom enged: Titkokat cserél Benned és bennem Néhány néma szó És egy mozdulat. Talán egy emlék Lesz, mi megmarad. Mert az életem Útra kel holnap. Sebek talpamon, Ölek batyumban.