Kirakati bábu

(A magyarországi változásokra)

Csak úgy szerda. Megyek a körúton, körülnézek, hogy van a város, az utcák, az emberek. Áll-e még ott a kirakatban az a bábu, ruhátlanul, melynek a kabátját viselem, miközben elhaladok előtte. Szinte oda sem pillantok, megyek tovább. Meg sem lepődnék, ha fogná magát, kilépne a széles üvegablakon és követne. Követne cél nélküli utamon és én néha megfordulnék, hogy lebuktassam. Ő olyankor a kapualjba húzódna, és én nem venném észre.

Most megállok egy másik kirakat előtt és hanyagul visszanézek. Nem látom a meztelen bábut. Az előttem lévő kirakatban pazar fehérneműkben illegeti magát néhány próbababa. Mintha felhők között lebegnének, hátukon karácsonyi angyalszárnyak. Mikor is van karácsony? Próbálom felerősíteni a belső hangom, hogy elnyomjam ezt az őrült félelmet. Ki hallott már üldöző kirakati báburól? Nem merek újra visszanézni, úgyis tudom, hogy nem lesz ott.

Vajon ez a vörös csipke-melltartó hogy állna rajtam? Bugyival együtt természetesen. Megmondta, hogy az alsónak mindig stimmelnie kell a felsővel. Kár, hogy mire elegendő együttest összegyűjtöttem, hogy ne csak ünnepnapokra, hanem a hét minden egyes napjára jusson, növelve ezzel annak esélyét, hogy megfeleljek e követelménynek, addigra hűlt helye volt az életemben.

Merre induljak tovább? Egyenesen a körúton vagy forduljak le az Andrássyn, esetleg egy kis utcában várjam be az arctalan alakot? Mi lenne, ha visszasétálnék, levenném a kabátomat - szerinte a kabátját - és jóakaróként a hátára teríteném. Majd visszakísérném a saját kirakatához és megkérném az eladót, azt a nagyon készséges fiatalembert, akinek fél arcát bizonyára még most is ütésnyom ékesíti, hogy csináljon valamit. Fázik ez a bábu és haragszik rám, mert elvettem a kabátját – mondanám neki.

Az Oktogonnál lefordulok az Andrássyra. Ha bármi történik, akkor ott történjen meg velem. Komótos tempóban, fesztelenül sétálok. Próbálok úgy tenni, mintha ez is csak egy átlagos nap volna. Hogyan is kell ezt? Utoljára akkor sétáltam itt, amikor forró nyár volt és mi levetett papucsainkat a kezünkben lóbálva, talpunkkal a puha aszfaltot ízlelgettük. Ilyen a szabadság érzése, gondoltuk. Gurgulázó nevetések visszhangoznak bennem. Szinte elfelejtem, hogy nem vagyok egyedül. Egy szemetesbe kidobok egy használt papírzsebkendőt, miközben lopva visszapillantok. Nem látom őt, de tudom, hogy ott van.

Különben is, ha senkinek nem tűnik fel egy arctalan, ruhátlan alak az utcán, mi dolgom vele nekem? Én csak egy gyanútlan járókelő vagyok, ő meg egy báb, ami arravaló, hogy minket, járókelőket szolgáljon - a kirakat másik oldalán. Milyen dolog a szokásoknak ellent mondani, felrúgni a rendet? Ki a felelős mindezért? Miért én rettegek egy láthatatlan kísértettől, mikor én semmi rosszat nem tettem? Fogalmam sincs, csak nézek előre, keresem a szembejövők tekintetét, egyetlen pillantással igyekszem előttük feltárni a helyzetet és figyelmeztetni őket a szívtelen veszélyre. Vigyázzatok, nem tudni mire képes!

Arra nem is gondolok, hogy neki iramodjak és elszaladjak, azt remélve, hogy szem elől téveszt. Még szeme sincs! Megfoghatatlan alakzat, és én nem tehetek semmit. Annyit tehetek, hogy sétálok tovább az utcán, le az Andrássyn a Bajcsy Zsilinszky útig, ahol lefordulok a Gödörhöz, komótos, kényelmes tempóban. Kabátomat összehúzom és a kirakati vörös együttesre gondolok. A távolból gurgulázó nevetések hangjait hallom...

Valahogy így képzelem.

(Még nem tudom hogyan, de az olvadó aszfalt puhasága végül legyőzi a mondvacsinált kabáttolvaj összes félelmét.)