MY ONLY PLANET

Back to the weekly regime. Bi-weekly. Any kind of regime. Leaving prints of the days, of the uninteresting, of the nothing happening. Then that’s it. Trying to understand the forces that mute me and tell me everything I say is utterly useless and unnecessary.   They say it so loud, it’s scary. With time (What I really mean is with age) I would expect fearlessness would take over. Oh how wrong I am. Doubt mountains everywhere I look. And I realize that if I say nothing, if I pretend life can just happen in one dimension, somewhere between the work laptop and the television, that means they won against me. The muting, doubting, questioning forces could triumphantly conclude that there is nothing to see here.   This is my weak attempt to step up and pretend that it matters. Replace “it” with anything you think may be important part of a life and likes to hide away from the inquisitive eyes. It could be me. The one that cannot be muted by fear, or if it got muted for lon...

Intő jel, hogy angolul kezdtem el ezt a bejegyzést. Kedd van, holland ünnepnap, a felszabadulás napja, ötévente szabad nap. Akkor legyen írás ma is. Tulajdonképpen nem a véletlen sodort ide, az íráshoz vissza. Több évig dobozokban lapultak meg a könyveim és úgy másfél hete végre megérkezett a könyvespolc és a könyvek végre méltó helyükre kerültek. Természetesen belelapoztam egy-kettőbe és végül egy könyv a kezemben maradt: Murakami könyve, What I talk about when I talk about running. Nem tudom mikor olvastam először, talán írtam róla. Gondoltam kezdésnek ez jó lesz, témába vág. Olvasni, írni, futni. Valamilyen sorrendben. A tények tisztázása végett mondom, nem vagyok futóbolond. Nem vagyok megőrülve a futásért (az írásért, az olvasásért). Többször vonszolom magam ki egy körre, mint sem. Többször futok lassan, többször állok meg egy-egy képet készíteni vagy csak beszívni a friss levegőt, mint sem. Teljesen hiányzik belőlem a versenyszellem. A futás nem jön könnyen és nem érzem, ez oko...

Hát (mert háttal nem kezdünk mondatot) kinek van kedve a számítógép mögött ülni a rendes munkaidőn túl és még azontúl is? Nem nekem. Most mégis itt, mióta kitaláltam, hogy mennyire jó lesz újra magyarul közvetíteni az életből. Ne soroljam fel, mi mást tehetnék éppen. Beszélhetnék édesanyámmal telefonon (épp itt az ideje), futnék, főznék, olvasgatnék, életjelet felmutatnék, rendelnék valamit online, kézbe fognám végre a basszusgitárt... De most akkor ez. Igazából csak annyit akarok mondani, hogy ma egy hónapja költöztünk be az új házba. Mondhatom, hogy az otthonunkba. Sosem voltam még így, hogy szinte szerelembe vagyok esve, és egy rakás beton, egy rakás föld sok levegő iránt érzem ezt.  Kis  csoda.  Csodálatom folyamatos tárgya a kert. Mivel tavasz elején költöztünk be, nem tudjuk milyen növények lapulnak meg a föld alatt. Tele van a föld meglepetésekkel. Néhány napja jöttem rá például, hogy a kertünk végében lévő nagy bokor az bizony egy orgonabokor. Egyből az ara...

2019 is not over yet. In order to complete this uneven year differently, I decided to finish or to start a few things, which I may have procrastinated for years, before 2019 ends.   Restarting my blog belongs to these few things. I had the intention to get back to it multiple times, but somehow it never happened. Got busy with other things, I guess. I did get back to it from time to time, maybe once a year, just reading the old blog posts, old references, most of them I totally forgot. I liked the idea that there has been a place, where I could just say WHATEVER so after each time I visited my old blog (I even lost my login details and got access to it again in a complicated way, but that was also a long time ago, so I forgot) I promised to get back to it.   And I didn’t. I have nothing to say, I thought (and that’s been always like that. Me thinking that.) I don’t want to waste people’s time, or my time. What is it that matters after all? I also have the tendency...

Saturday morning. Walking down the stairs, crossing the road with the garbage bag in my hand. Garbage bag disposed. Who decides when the garbage bin is full?- I asked myself when I turned back and on my way to the bicycle my attention was drawn to the sand in the square around a tree. Two little birds were playing in the sand and it seemed like they were having the time of their lives. They were sitting opposite of each other slightly above the ground with fluttering wings and they tried to put their legs and toes on the top of each other's. It was like two kids playing in the bath tub. Everything in constant motion. Spring has arrived too fast - I thought. It took like a minute when the birds got up and were flying away. I tried to follow them with my eyes as long as I could. The birds continued their dancing in the air, looking, almost touching each other and totally forgetting about th...

Where did the words disappear? I’m sitting on my bed watching the blue sky through the window. The randomly shaped white clouds seem motionless. Sometimes when I look up, planes or seagulls are crossing the one meter wide glass. The tiny stains of dry raindrops become invisible then. I see you in the shop with the light blue shopping basket in your hand. You are trying to choose some precooked meal from the counter. I’m following you pretending I want the same kind. The truth is that I’m not hungry anymore. After that, you are going to pick up some fresh juice. I’m not familiar with the set-up of the shop yet, so I’m trying to memorize the place for the juices. I’m leaving you behind. When I turn back, I see you at the cash register looking for your bonus card nervously. You received it from your grandmother and now you are afraid you have lost it. I’m at the cash machine. You show up on your blue bike and stop behind me. You don’t know who I am, but I recognize you in a second. I’m tu...

A beautiful day starts with a letter, it takes the shape of a word, then of a sentence. Unfinished one. The words are following each other as freshly washed clothes are hanging accidentally on the rope while light breeze is playing with them. Socks with different colours, jeans, jumpers and white shirts. A rose is a rose is a rose is a Rosebud On a beautiful day nothing particular happens. The heavy coat stays in the gardrobe, the bag gets filled with drinks and snacks from Albert Heijn, the bell of the bike rings happily on the way to the park. The blanket is laid on humid grass. Sunglasses, books (one book with a hand-drawn star), shoes taken off. Icecream is melting on the spoon which is pitched into the ground. Easy laughters. A snapshot with the growing leaves of the trees in the background. Standstill. Sunset. The first clouds. Raindrop. Thunderstorm. Motion picture. Soundtrack. Tomorrow. Growing leaves. Rosebud

After taking long walks, we finally entered a bar. The day was conceivingly sunny. As the night fell, the urge to find a warm place reminded us of a cold, long and lonely winter. Luckily, the heating was turned on inside. The bar was getting busy, but not fully packed yet. We found a free table close to the door. One of us brought the beers. The cold touch of the glass was giving me shivers. We were watching people who entered and left the place. Kurt Cobain, Henry Rollins, Bon Jovi also payed a visit to the bar that night. Most of the time the door was ajar. Only a few of those who entered had the perfect swing to close the door. It was not about power, more about unknown, high-level adjustment to the object, I guess. ’They say people eat the way they make love. Do you think it is the same with closing a disfunctional door properly?’ - I asked. Both of you were laughing and I put on my coat. I was taking a sip from my second glass of beer when he entered. The door closed completely. S...

I’m trying to find words to tell you what I’m getting through. Is it too dangerous to say I’m losing my sense of reality? Do you think I ever had that? The world around me seems to be as elusive as the past memories of a shipwrecked living on a desert island for months. Everything I was completely sure about before, has a question mark at the end now. It gives me the impression of being nowhere and everywhere at the same time, that everything has importance and nothing is important at all. It’s not that I don’t care, I just don’t know how to care about anything anymore. This is a dangerous situation, I feel this can have very wrong endings. But I know that I already passed those very wrong endings. I’m possessing the freedom to recalculate the route, to be over the speed limit, whatsoever. I hardly think about the consequences, because I never know anymore when I’m doing the right thing. I’m just trying to have some fun. Every day I wake up as a 16 year old teenager girl and I’m going ...

This morning I woke up and started to think about how it started, how my first weeks were in Amsterdam after I arrived here in February. I remember I didn’t visit many places in the beginning, and I still miss many of them. As I’m not a tourist in Amsterdam and I know I’m going to spend a lot of time in this city, I don’t force to see all the places, which are usually full of tourists. I’m wondering whether this is the right thing to do. You keep telling yourself you have so much time, and you could go any time, but actually you’ll never go. Those who feel they have options are rich. Because of such choices I missed the Louvre and d’Orly in Paris, and I’m still misssing Van Gogh Museum in Amsterdam. I want to believe that I still have lots of time to change this situation. You might feel it, you might not, but lately I’m having a pretty hard time. I just don’t feel I have those options that make people feel rich anymore. Or it’s hard to accept the options life is offering me. And yes ...

Nagy lelkiismeretfurdalásom oka, hogy gondolatban legalább négy blogbejegyzéssel vagyok adósa az univerzumnak és helyettük ez a váratlanul felbukó múltkori bejegyzés még véletlenül sincs kapcsolatban az itt töltött”szürke” hétköznapok valóságával. Mértékeit tekintve legalábbis. Nem tartom igazságosnak, hogy a jó dolgokat megtartom magamnak, amiket meg nem annyira szeretek, azokat rázúdítom azokra, akik szeretnek. Utólag is elnézést azoktól, akik túl komolyan veszik az ilyesfajta nyílt kirohanásaimat - hisz ezek csak szavak! Másfelől meg tessék, lássék, fogja fel mindenki, a kerítés még itt sincs kolbászból és bizony nekem is vannak nehéz napjaim Ha valaki eddig nem gondolta volna. (... Különösen nehéz napjaim a futás boldogsága nélkül). És a legfontosabb: a kommunikáció pozitív dolog – mégha a legszörnyűbb dologról is van szó. De nem ismétlem magam, (csak ismételni tudok)… Szóval négy blog, de megpróbálom most egybe sűríteni – vagy legalább kettőbe: lelkiismeretem egy angol verziót is ...

Tudom, hogy mostanában nem sokat írok ide, és hogy levelekre sem válaszolok olyan sűrűséggel, ami esetleg elvárható lenne. Nagy erőfeszítésembe kerül bármit is leírni. Jól esik kicsit nem lenni, ne tudjon senki semmit rólam. Vagy mást gondoljon, mint amit írni akarok, illetve nem akarok. Folytatás, azaz újrakezdés. A világ összes reménye és optimizmusa kell minden egyes betű leírásához. Ha azt mondom mostanában ebből nem túl sok jutott nekem, akkor máris megvan mindenre a magyarázat, ugyanúgy ahogy arra is, miért kellenek most mégis a szavak és képzeletbeli közönségem. Nem akarok keseregni, nem akarok szánalmat és együttérzést kelteni. Nevetségesnek sem szeretnék látszani azt bizonygatva, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Őszintén, néha fognám az egész rakat valóságot és bevágnám a szekrénybe, jól rázárnám az ajtót, én pedig békésen álmodoznék tovább nélküle. Vagy apró cetlikre darabolnám, és egyenként meggyújtanám őket a kandallóban. Vagy...

A maratoni táv lefutásának gondolata a tavalyi budapesti Nike félmaraton teljesítése után született meg bennem, amikor kicsivel több, mint két óra futás után még mindig tudtam a lábamon állni, sőt úgy éreztem, akár még tovább is tudnék futni. Hetekkel később ámulattal néztem a Plus maraton résztvevőit, amint a Nyugati pályaudvar felhajtójára kapaszkodtak fel, igencsak megnehezítve így az utolsó kilométereket. Emlékszem az egyikük megbotlott, én pedig folytattam utamat a Margitszigetre, hogy teljesítsem a szokásos két szigetkörömet. Bevallom, furcsa érzés volt egyedül futni a szigeten, miközben a Duna túloldalán többszáz méteren keresztül hömpölygött a lábait kapkodó tömeg. Szerettem volna én is ott lenni inkább. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy 2008-ban beköszönt az életembe Amszterdam, ami nemcsak az életemben indított új szakaszt, hanem a futáshoz való kapcsolatomban is. Mindig mosolygással tölt el a tudat, hogy míg mások a piroslámpás negyed és a coffee shopok Mekkájaként ta...

Life always makes the funniest jokes. That’s why I never get bored of it. My last weeks in Amsterdam have been so dense that I don’t stop thinking about all the movies that would be the right equivalents for everything I have been through. As time goes, the possibility of linking different stories of life together is enormously increasing. Indifferent details suddenly become the main issues for long weeks and you are just sitting and watching your own life as a movie. Because there is nothing else to do. It was a dense period I told you and now I’m just waiting for what’s next. I don’t know if you have ever thought about how historical events influence your own life. I’m sure everybody remembers where was and what was doing on 9/11, for example. When that happened, I was in Paris with my future­-ex-boyfriend and hardly noticed anything from the importance of that sorrowful event. All I remember was that I was really into him and I loved him so much that I was ready to be his friend-...

Azt hiszem elérkezett az ideje annak, hogy minden félelmemmel leszámoljak, ami egy idegen ország fogalmához kapcsolódik. Miután alaposan kezdem feltérképezni a holland egészségügy színtereit, érthető módon már nincsen napokig tartó görcsöm, ha bankba vagy postára kell mennem. Összességében az elmúlt két évben nem töltöttem ennyi időt várótermekben és orvosoknál, mint az utóbbi két hétben, és csak hab a tortán, hogy mindezt idegen nyelven, egy idegen országban tettem. Valójában már nem is annyira idegen. Talán furcsán hangzik, de lelkes érdeklődéssel figyelem, miként működnek a dolgok errefelé és csak reménykedem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Egészségügyi körsétám első állomása ugrás volt a mélyvízbe: Fogorvos, ami már önmagában is félelmetesen hangzik, de ha hozzátesszük a holland jelzőt, két dolog fokozhatja rettegésünket: 1. Mibe fog ez nekem fájni (mind testileg, mind anyagilag)? 2. Mi történik, ha a fúrót a szétfeszített számhoz közelítő fogorvos megkérdezi tőlem hollandu...

You told me to write something more human, because otherwise people will start to be scared of me, or at least they will start to worry. Therefore I have collected the top ten reasons why it is worth running in Vondelpark. 1 You can sweat and spit as much as you want, the only look you receive will be that of admiration. 2 You can smoke weed without practically entering any coffe shops. (and you can still say you are more of a sportive person) 3 Running suit makes you invisible: the easiest way to get familiar with the every day life of any person you wanna learn more about (or maybe you don’t want, but you will) 4 On a sunny day you can have an overall outlook on the compound of the society of Amsterdam (It also includes some asses in obvious positions. Unfortunately, they don’t always belong to dogs.) 5 You can experiment how much time it is necessary to erase a puzzle of 5000 pieces from earth (The puzzle parts were spread at Queen’s day close to the bird statue. I still see th...

Meglepő prózaisággal vázolom, miért nem írtam eddig. Visszautam fennkölt hangulatban telt: a repülés alatt próbáltam értelmet találni a két otthon közötti állapotnak, amibe kerültem. Értékeltem az elmúlt, túlzsúfolt napok eseményeit, valamint az előttem álló időszakot. Tele voltam élményekkel, tervekkel, amelyek bizonyos beszélgetések visszhangjaiként rögzültek bennem. Az ismerős utcák és terek mind arról tanúskodtak, hogy megfelelő helyen vagyok ahhoz, hogy minden, amit elterveztem, be is következzék. Utólag persze mosolygok naiv képzelgéseimen. A házunk elé érve ugyanis csúnyán szembe kellett néznem a valósággal: otthon hagytam a lakáskulcsomat. Ennyit a fennkölt hangulatról. A lakáskulcs története azóta hömpölyög az életemben, afféle apró hegyi patakból örvénylő folyammá nőve ki magát, és én, aki tényleges hazatérését ehhez az apró, jelentéktelen tárgyhoz köti - különösen az elszakadás óta - úgy érzem, hogy tulajdonképpen még mindig úton vagyok... Nem egy nyugalmi állapot. Különösen...

Before I leave town, I have the urge to tell you things that are still in my mind but I haven’t found the appropriate way or time to write them down lately. This might be also the way I want to rememer the past months I have spent here in Amsterdam. It was a really nice period in my life, I have to tell you. Careless, mostly. Maybe a bit passive, if I think of the books around my bed. I couldn’t finish any of them. My greatest reading experience was The Unbearable Lightness of Being by Milan Kundera, that I found on Manyi’s bookshelf. Although I had read it years ago, I was reading it again as if it had been the first time. A book I could connect to so many people and things here. The importance of repetition in life etc… I also discovered the experience of reading poems in Dutch and understanding them as well. Allow me to share with you one of my favourites from this beautifully illustrated children book by Hans and Monique Hagen - Thank you, Manyi again! IK DROOM als de nacht nog nie...

What a weird day, my friend. Those dreams coming out of the blue. They were so real, I couldn't resist them... But this is not what I want to tell you. Hopefully most of you are watching European Championship at the moment, and the rest of you are already accostumed to the fact that I don't say any relevant thing in my blog. Because this blog is still not about a story of characters who have conflicts in their lives, they are struggling and there is catharsis at the end. The story in which a character recognizes movies by its music and spends most of his time attending concerts. This is still me getting on bike every morning to work, going to run in Vondelpark after and trying to go to sleep at midnight. Not much to say - to be honest. And it doesn't mean nothing happens to me. So much things are happening, but still. The question - is it really happening to me? - is still there. I need time to integrate everything in my life. Actually, I think I have a special definition w...

Ahogy közeleg hazalátogatásom időpontja, egyre többet gondolok arra az elmúlt időszakra, amit itt töltöttem, illetve még töltök mindig, mint egy önálló egységre az életemben, és várom a pillanatot, amikor szavakba önthetem az elmúlt néhány hónap tapasztalatait, miközben az otthoni házunk előtt termő cseresznye ízét kóstolgatom képzeletben. De ez a pillanat még kissé odébb van. Maradjunk egyelőre az állatoknál. Mióta munkámat tekintve elszakadtam a rendszeres filmnézés lehetőségétől, ami a pénzkereset legkellemesebb módja, akarva-akaratlanul közelebb kerültem az állatok világához. Nem mondom, hogy a filmek szerepét felváltották volna az állatok az életemben, mindenesetre nagyobb helyet kaptak benne, mint eddig. Érdeklődéssel figyelem az ember-állat kölcsönhatását és lenyűgözve hallgatom, milyen meghökkentő dolgokra képes a természet. Bizony, az állatok irigylésre méltó tulajdonságokkal rendelkezne k, amelyekből lenne mit tanulniuk az embereknek. Ha valaki azt gondolja, hogy az állatok a...