Saving Grace

A kegyes időjárásnak hála nem kellett kilenc hónapot várnom arra, hogy megtudjam milyen érzés szakadó hóesésben kerékpárra ülni. Mint minden új élmény, az első percekben izgalmas kihívásnak tűnt a szembeszéllel kísért hószakadásban hazafelé kerekezni, végre lesz miről írni a Kedves Olvasónak, gondoltam magamban, de a gondolatnak még a foszlányai is hamar tovatűntek a természet kegyetlen és kiszámíthatatlan erőivel szembeni harc során, amivé a hazafele utam vált. A jégbefagyott súlyos hópihék két felől indítottak összehangolt támadást esőben edzett személyem ellen. Délről a nadrágom eláztatása majd újrafagyasztása volt a terv, észak felől pedig az arc szétmetszésével próbáltak megállásra kényszeríteni. Csupán a lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy átmenetileg sikerült mindkét fronton felvennem a harcot, és némiképp előretörni a kilátástalan csatamezőkön és ha szárazzal nem is, de ép bőrrel megúsztam az esetet. A hóvihar természetesen azzonnal alábbhagyott, amint átléptem házunk küszöbét. Vajon ez is egy időjárási anomália?

A munkahelyemen, leszámítva, hogy fél napon keresztül nem működött a kávéautomata, minden rendben van, a holland nyelvű nyomtatóval is kezdek megbékélni. A verbális kommuniációmat a biztonsági Hello-Sorry-Thank You hármas egységén túl egyelőre ritkán van alkalmam megcsillogtatni, mivel munkaidőben dolgozom, ebédidőben eszem, de azért akadt egy- két kivétel, ha már az ebédszünetnél tartunk.

Általában a másik új lánnyal ebédelek. Ha a kantinban van hely a kollégáink mellett, akkor melléjük szoktunk ülni, bár sose hívnak, mi mégis próbálunk úgy csinálni, mintha közéjük tartoznánk. Megszokott ebédem az otthoni szendvics, amihez répát ropogtatok, és automatás levest iszom mellé. Az itteni répákat elég tisztán árulják, csak megmosni szoktam, megtisztítani nem. Az egyik kedves kollégám, egy chilei lány, valamiért nagyon barátkozós hangulatban volt és amikor melléjük ültünk egy idő után észrevettem, hogy mereven bámulja a félig elfogyasztott répámat. Én teljes zavaromban csak mosolyogtam és ropogtattam tovább. Aztán megkérdezte, hogy nem kérek-e hámozót. Mondtam nem. Ő meg tovább erősködött, hogy van egy tök jó kis hámozója az asztalánál, szívesen kölcsönadja. Kedvessége hátrálásra késztetett: lassú mozdulatokkal visszarejtettem a répát a zacskóba, majd felhörpintettem a levesemet. Azóta előrehámozott bébirépát viszek ebédre.

De a történet itt nem ért véget. Két nappal később az asztalomnál elhaladva rám nézett a lány és azt mondta, hogy valamit adni akar nekem. A körülöttem ülők csodálkoztak, milyen jóban lettem máris valakivel, de én már tudtam mi fog következni... Két perc múlva megjelent egy sajtvágókéssel, mondván, hogy ezzel hámozni is lehet. Megköszöntem neki és azóta az asztalomon tartom dekorációként. Nem mertem bevallani, hogy már átálltam a bébirépára.

A másik eset is ebéd közben történt, ami frappáns időpontnak bizonyult annak az elcsépelt poénnak az elsütésére, hogy You are from Hungary... Are you hungry? Mit se mondjak, válaszképpen beleharaptam a répámba:)

A nagy bevásárlásainkat általában hétfőn tartjuk, nem előre megfontolt szándékkal, de miután eddig minden vasárnap körbejártuk a boltokat és mindig meglepődve (!) tapasztaltuk, hogy zárva vannak, maradt a hétfő, hogy minden sürgető bevásárlást elvégezzünk. Kivétel volt ez alól múlt péntek, amikor egy-két kisebb hiányt igyekeztünk pótolni. Ilyenkor persze nagy előszeretettel beszélünk magyarul (jó hát mindig magyarul beszélünk), aminek ezúttal váratlan következménye volt. A sorban a mögöttünk álló lány megkérdezte, magyarok vagytok? Szóval lett egy új ismerősönk, aki derékig érő szőke hajjal rendelkezik és salsázni jár a környékünkre (ez a salsa dolog nagyon üldöz bennünket, de én nem fogok járni.)

A rövid beszélgetés közben azt is megállapítottuk, hogy nincs magyar étterem Amszterdamban. (Ezt azoknak mondom, akik látnak fantáziát egy ilyen vállalkozásban. (Én még mindig a héjába sült krumpli mindenféle zöldséges szószos körítéssel vállalkozásba lennék benne. Egyébként.)) És elmondom, hogy még mi (nem) lesz: Eels, Tegan and Sara, dEus - ők ugyanis mind megfordulnak itt, de a koncertekre már nem lehet jegyet kapni...

A szombat esténket egy szociológai esettanulmánynak szenteltük. Az útikönyvünk szórakozási javaslatait követve eljutottunk egy szimplához hasonlóan lepukkant helyre (Vrankrijk), ahol a fehér színű sáljainkat az égből pottyant idegenek zászlajaként, gyorsan bevontuk. És meglovasították a zsebemre csiptetett hátsó lámpámat, amiért nagyon haragszom. Hiába volt csak 1 euró a sör. A sok benyomást aztán a lassan törzshellyé váló BadCuyp-ben oldottuk fel, mielőtt hazaindultunk volna...