Eastern Promises

Vannak olyan országok, amelyekben élnek olyan emberek, akik nem elégszenek meg az évente egyszeri megújulás gondolatával, hanem azzal áltatják magukat, hogy a hétfő reggelek valami varázslatos erővel bírnak, magukban rejtik az egész hétben rejlő lehetőségek sorozatát, a mindent elölről kezdés illúzióját és reménykedve néznek az elkövetkezendő napok elébe. Az ilyen embereknek ajánlom a következő bejegyzést, és ajánlom azoknak a szavaknak, amelyek a kimondatlan szavak helyett születnek.

Saját hétfői megújulásom egyetlen jele, hogy ma újra elkezdtem futni. Igen, a Vondelparkban. A rendszeres hosszútávfutás Amszterdamban sokkal alaposabb szellemi felkészülést igényel, mint Budapesten. Itt nincsen meg az az érzés, hogy "eső, szél, hó ellenére is elmegyek futni, mert annyira fasza csaj vagyok". Itt ha az ember futni kezd, számol azzal, hogy az alkalmak 90%-ban vagy esik vagy fúj vagy mindkettő, és még akkor is kerülgetni kell az embereket a salakpályán. Szóval semmi keménykedés, szépen alkalmazkodni a helyi szokásokhoz és együttérzően mosolyogni a szembefutó társakra. (Egyébként vannak olyan országok, amelyekben élnek olyan emberek, akik azt gondolják, hogy a futó ember nevetséges dolog. Különösen bemelegítéskor:)

Az itt töltött elmúlt egy hónapra csillogó koronaként hullott a péntek este. Helyi szocializációm mérföldköveként tartom számon egyik spanyol ajkú ex-kollégám búcsúztatóját, amelyen minden valamirevaló munkatárs megjelent. Én csak Tezának köszönhetem jelenlétem - egyébként nem hívott senki, - aki előtte még papagáj-nézőbe is meghívott otthonába. (Más kérdés, hogy ijesztő károgásával fél óráig sakkban tartott a gyönyörű Madár. Vagy hát a konyhában...) Aki nem tudná Teza a szerb (-magyar) lány, aki már az első napon is imádott, pedig akkor még nem is tudta, hogy jogosan, és aki nemcsak a Keleti Blokk legkedveltebb személye férjével karöltve, hanem mindenki rajong értük. Jogosan.

Mondtam neki, hogy fogok róla írni, úgyhogy biztos nem bánja. Szerintem érdekes a története. Teza több mint 10 évvel ezelőtt, a délszláv háború ideje alatt menekült, testvérét követve, Amszterdamba. Testvére az útravaló pénzt a piros lámpáknál lemosott szélvédőkből kuporgatta össze és küldte haza. Teza hajóval, Olasz- és Spanyolországot megkerülve érkezett a háború sújtotta pokolból a paradicsomot jelentő és a szabadságot a legtágabban értelmező városba. Volt is egyből haj kopaszra nyírása, majd szőkére festése, otthoni pasi lecserélése, John Lennon napszemüveg viselése... minden ami kell.

Teza az egykori Jugoszlávia magyarlakta területén élt, édesapja magyar volt. Bár nem sokat tud magyarul, a Cirmos cica haj-t és a Megy a gőzös-t elénekelte nekem, és már volt közös Rúzsa Magdi-Ederlezi hallgatás is, mindannyiunk nagy megelégedésére:) Teza férje délebbről származik, Koszovóhoz közel. Koszovó függetlenné nyilvánításakor persze Tezához sok kérdés érkezett a témában, és amikor azt mondta, hogy "everybody hates us" én meg a montreáli vízilabda VB döntőjére gondoltam, meg az izzadt, nagytestű "Serbiát" üvöltő szurkolókra, akkor nagyon elszégyelltem magamat...

A megőrülés éveit idővel felváltotta a tisztes családi élet. Két gyermekük született, saját lakás, no meg már papagáj is van. A kislány születésekor kis problémát okozott az utód nemzetiségének megállapítása, lévén a szülőknek jugoszláv útlevelük volt, egy többé nem létező ország útlevele. A hivatalnok azt javasolta, válasszanak nemzetiséget az újjászületett országok közül, mire a férj visszakérdezett: Mi ez, lottó? A hivatalnok főnökének közbelépésének köszönhetően aztán a kislány nemzetisége végül "ex-jugoszláv" lett.

A horvát kolléga meló utáni felbukkanása Tezáéknál újabb dologgal szembesített: kiderült, hogy ők jugoszlávul beszélnek egymással, és hogy ők jugoszlávnak tartják magukat azóta is, annak ellenére, hogy otthon élő barátaik gyermekei már nem értenék meg egymást annyira, mint ők külhonban.

Akárhogyan is vagyunk a szlávokkal otthon, a péntek estével végleg a Keleti Blokkba soroltattam a munkahelyen kívüli, munkahelyi társasági életben. Egyszóval nagyon jó helyre kerültem, jó irányba vagyok sodródva, gondolom én így a péntek után. Igaz, hogy egy beszélgetés a végletekig merült a várandósság és a kelengyébe kötött sapka átmérőjének nagysága közötti összefüggések felfejtésében, de túltettem magam rajta, ahogy a montreáli vereségen is... Pénteken ha minden igaz, electro-partyra megyünk. Még sosem voltam.

Comments

Anonymous said…
Az olimpián viszon letaroltuk annak idején a szerbeket. Az fontosabb győzelem volt vizilabdában. Sose ordítottam annyit tv előtt meccsen mint azon a döntőn...és a végső mindent eldöntő gólnál az egész környékről hallatszott az örömujjongás pedig kertes övezetben lakom :)))

gege71.hu
March 17, 2008 at 10:34 PM
Kriszti said…
Igaz, igaz, az olimpia fontosabb, mint bármi más. És majd meglátjuk mennyire fogjátok szeretni egymást a mosti olimpia idején :D
March 18, 2008 at 10:35 PM
Unknown said…
Azért éljen a keleti blokk/blog!:)
March 23, 2008 at 8:37 PM
Post a Comment

Popular posts from this blog

Black Summer

Such a heavy duty to start this. Days had long passed when I felt brave and naive enough to document anything from my life. I’m jealous of this old self of mine, jealous of the person I used to be. So much shit has happened since and more days are passing quietly, unaware, unnoticed, unmentioned. To formulate anything that makes sense these days is hard. After all the dreams, all the innocence gone, it’s hard to say what is left. It’s hard to say what keeps me moving. But I still am. Maybe I feel responsible to live a life for the two us, the life you won’t get to experience. Maybe it is closer to the truth that any narrative that helps me to take the next step, that helps me to get out of bed in the morning is tightly embraced. There may be more of these fabricated explanations than just one, and these stories in my mind are changing. Trying to validate the unlikely, the impossible. Up until today, I have moments when I have to remind myself that such a terrible event did happen
Read more

Saves the Day

Back to the weekly regime. Bi-weekly. Any kind of regime. Leaving prints of the days, of the uninteresting, of the nothing happening. Then that’s it. Trying to understand the forces that mute me and tell me everything I say is utterly useless and unnecessary.   They say it so loud, it’s scary. With time (What I really mean is with age) I would expect fearlessness would take over. Oh how wrong I am. Doubt mountains everywhere I look. And I realize that if I say nothing, if I pretend life can just happen in one dimension, somewhere between the work laptop and the television, that means they won against me. The muting, doubting, questioning forces could triumphantly conclude that there is nothing to see here.   This is my weak attempt to step up and pretend that it matters. Replace “it” with anything you think may be important part of a life and likes to hide away from the inquisitive eyes. It could be me. The one that cannot be muted by fear, or if it got muted for long is now ready to r
Read more

Dahab Diving memories I.

Image
Sometimes the best holiday experiences are born from a spontaneous idea, without too much planning or overthinking, like the one I’m going to tell you about. The idea of going to Egypt was inspired by a friend we met (also spontaneously) in Croatia earlier this year. He told us that he took a diving course in Egypt and that it was one of his favorite destinations to visit during his year of traveling. I was always aware that Egypt is a special place to visit not only for its cultural heritage but also because of the rich underwater life of the Red Sea. In my case, the safety concerns of visiting the country were always stronger than my curiosity so I put the country on the back burner as a place I probably never get to visit in this lifetime. But a few days or weeks after our Croatian workation, while considering different holiday plans, Eugene asked “should we just go diving to Egypt?”. I believe I said yes without much hesitation. Mountains have been the main focus of most of our rec
Read more