Samson

Telnek-múlnak a napok Mohaország tengerszint közeli magasságában. Két hét után végre sikerült levegőt ereszteni a bicikli kerekekbe, gondoltam ez az esemény megérdemel egy újabb bekezdést. Holnap reggel minden bizonnyal hiányérzetem lesz, hogy a biciklire pattanva nem az lesz az első gondolatom: fel kéne fújni a kerekeket, és nem kell majd furcsa akrobatikus mutatványokat végeznem útközben, hogy megvizsgáljam: most tényleg laposak a kerekek?! Vagy csak én vagyok gyenge? Esetleg valaki titokban megemeli a csatornákat átívelő hidak magasságát, mielőtt arra mennék? A kételyek helyét tehát holnap átveszik a keményre pumpált kerekek. Elképzelem, ahogy hétfő reggel rekordidő alatt suhanok el a munkahelyre, a több biciklis között szlalomozva, a földet alig érintve.

Azért amikor a kamikázé vadkacsa közelébe érek, lelassítok majd. A Vondelpark e különös lakója ugyanis rendszeresen felbukkan a kerékpárút egy bizonyos pontjánál és teljes magabiztossággal nekiindul a másik oldalnak, rá sem hederítve a száguldozó kerékpárokra. A totyogó, fejét ide-oda tekergető kíváncsi vadkacsa az út közepén sajátos jelenség, nem fordulhat elő, hogy baja essék. Nélküle a reggeli kerékpározás nem az igazi.

Bár a naptárak már áprilist írnak, elvileg tavasz van, a sáltól, sapkától és kesztyűtől még nem sikerült jó érzéssel megszabadulnom. Volt ugyan egy-két tétova próbálkozásom, de legkésőbb az ötödik percben mindig előkerült a biztonsági tartalékként a táskámba rejtett téli kiegészítők egyike. Az időjárás pozitív változása azért halványan kimutatható: ma nem esett az eső. Szombaton pedig lenyűgöző összhangba kerültünk a természettel. Elmentünk futni - ragyogó napsütés, hazaéertünk - zuhogó eső (megreggeliztünk), elmentünk bevásárolni - ragyogó napsütés, hazaértünk - zuhogó eső (ebéd), elmentem a szülinapi bulira - ragyogó napsütés. Mondjuk van egy sanda gyanúm, hogy a lakosság 90%-a azért elázott ezen a napon.

És ha már áprilisnál tartunk, meg a szülinapoknál, ezt a bekezdést az áprilisban születetteknek ajánlom, kiváltképpen az édesanyámnak - akit még mindig nem köszöntöttem fel és aki nem is olvassa ezt a blogot -, aki vette a fáradtságot és elkísérte apámat a kalandos, több országon átívelő beszerző körútján azon célból, hogy apunak végre legyen igazi Enfield motorja (Ez a gyerekkori álma egyébként, ahogy a lovak is meg még van vagy száz szerintem. Szegény anya, de legalább látta a Stonehenge-t).

Mióta elkezdtem a holland nyelvet tanulni, a vasárnapjaim újabb rend szerint telnek. Az önkéntesek által működtetett nyelviskola havi öt euróért cserébe heti két nyelvórát biztosít a tanulnivágyóknak vasárnap koradélután. Ez persze a vasárnapi ébredést kissé zaklatottá teszi, de szerencsére eddig mindig időben odaértem. A holland nyelvtanulás érdekes közegben zajlik, ami magában felér egy nagy adag kulturális élménnyel. Az arab, héber vagy cirill betűkészleten nevelkedett külföldiek jegyzetei a holland szavak mellett kusza vonalak és karikák keveréke, a másik teremben elfátyolozott középkorú asszonyok hangját hallani, amint szavakat gyakorolnak, és nem kell meglepődni, ha óra közben bejön egy muszlim srác a kis szőnyegével és a fal felé fordulva imádkozni kezd. Most már én is tudom, merre van Mekka. Az órák közötti kávészünet a kedvencem, amikor minimális verbális kommunikációval egész történeteket képesek elmesélni egymásnak az emberek. A kiwikről és a biciklitárolóról talán majd legközelebb írok.