No Country For Old Men
Még csak foltokban ugyan, de már érezni lehet a közelgő ünnep előszelét. A rémisztő narancssárgába öltöztetett kirakatok, és a napról-napra növekvő turisták száma semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy a hónap végére kénytelen leszek beszerezni én is valami narancsos idiótaságot, ha részét akarom képezni az utcára vonuló tömegnek. De addig is be kell érnem néhány kevésbé harsányan színezett nappal, amelyek során képzeletem védőfelszerelésébe bújva a helyi adottságokkal vívok ádáz harcot.
Be kell vallanom, D-vitamin junkie lettem. Napimádó magyarul. Talán születésem óta az vagyok, de ide kellett jönnöm tudatosítani magamban a tényt. Kedélyállapotom percről-percre változik annak megfelelően, hogy a nap eltűnik vagy felbukkan a vastag, esőcseppeket rejtő felhők közül. Hogy a napi minimális napfény-szükségletemet kielégítsem, elég sok mindenre képes vagyok. A kerékpárral lassítás, napos oldalra húzódás az olcsó trükkök közé tartozik. A munkahelyi mosdóba délután beragyogó nap hosszú perceken át tartó rituális kézmosásra késztet. Ha lehet óránként kisettenkedem, hogy megkapjam a működésemhez elengedhetetlen adagomat. Eddig megúsztam lebukás nélkül. A délutánok nagy részét a parkban töltöm. Máshol öt perc alatt ér annyi napfény, mint itt fél óra alatt (az állandóan friss-érzetet biztosító szelet inkább most nem említeném). Még szerencse, hogy itt később nyugszik le a nap, így jut elég idő az összes kósza napsugár becserkészésére.
Nem könnyű a helyzetem, beláthatja mindenki. Főleg ha elárulom, sajnos nem mindig jutok hozzá a szükséges adagomhoz. Ilyenkor kénytelen vagyok más szerekhez folyamodni. Hogy miről is beszélek? Például a „minden ízében málna ízű” gyümölcsléről, amit magamban csak gumibogyószörpnek nevezek, és ami még az esős reggeleknek is értelmet ad, ugyanúgy ahogy az esős délutánoknak meg az almapüré (különösen Győri Édessel párosítva).
A rendszeres futás a Vondelparkban az endorfin-termelésen túl is számtalan örömforrásban részesít, lévén ez tekinthető a legszociálisabb tevékenységemnek mostanában. Talán nem túlzás, ha azt állítom, inkább érzem magam vondelparki, mint amsterdami lakosnak. Már nagyjából feltérképeztem a madárállományt, ruházatról felismerem a szembefutó sorstársakat, tudom, hogy melyik pad a hajléktalanoké, hova járnak a fiatalok bandázni és a park melyik része alkalmas a romantikára.
Szeretem nézni a biciklin elsuhanó embereket, kitalálni honnan jönnek, hova mennek, milyen életet élnek. A tanácstalanul tekergő déli turistákat bérelt piros kerékpárjukon, vagy a kétméter magas kerekes csodával közlekedő srácot, akit másodszorra már ismerősnek tekintek. Szeretem elnézni a görkorcsolyával bukdácsoló szőke kisgyerekeket, és az öltönyt viselő elegáns férfiakat, akik hozzájuk hasonló fess kutyákat sétáltatnak, miközben szivarra gyújtanak. Kulturális élményként meg minden futás elején megnézem, hogy mit reklá
moznak a Filmmuseum plakátjai. Hazafelé a zenélő járdalapokat érintve aztán átgondolom, milyen jól fog esni az esti zuhany, a meleg vacsora és a Scrubs következő része lefekvés előtt. Tudatomba vésem, hogy másnap reggel, ha nem találom a vadkacsát az út szélén, az nem azért van, mert baja esett, hanem mert kikeltek a tojásokból a gyerekek, ezzel felelősség hárul a szárnyára, és már nem élhet olyan veszélyesen, mint azelőtt. És abban a reményben hajtom álomra a fejem, hogy holnap elég meleg lesz ahhoz, hogy ebédidőben kimenjünk a Hinta Parkba és teljes erővel előre-hátra hajlongva ismét gyereknek érezhessem magam.
Be kell vallanom, D-vitamin junkie lettem. Napimádó magyarul. Talán születésem óta az vagyok, de ide kellett jönnöm tudatosítani magamban a tényt. Kedélyállapotom percről-percre változik annak megfelelően, hogy a nap eltűnik vagy felbukkan a vastag, esőcseppeket rejtő felhők közül. Hogy a napi minimális napfény-szükségletemet kielégítsem, elég sok mindenre képes vagyok. A kerékpárral lassítás, napos oldalra húzódás az olcsó trükkök közé tartozik. A munkahelyi mosdóba délután beragyogó nap hosszú perceken át tartó rituális kézmosásra késztet. Ha lehet óránként kisettenkedem, hogy megkapjam a működésemhez elengedhetetlen adagomat. Eddig megúsztam lebukás nélkül. A délutánok nagy részét a parkban töltöm. Máshol öt perc alatt ér annyi napfény, mint itt fél óra alatt (az állandóan friss-érzetet biztosító szelet inkább most nem említeném). Még szerencse, hogy itt később nyugszik le a nap, így jut elég idő az összes kósza napsugár becserkészésére.
Nem könnyű a helyzetem, beláthatja mindenki. Főleg ha elárulom, sajnos nem mindig jutok hozzá a szükséges adagomhoz. Ilyenkor kénytelen vagyok más szerekhez folyamodni. Hogy miről is beszélek? Például a „minden ízében málna ízű” gyümölcsléről, amit magamban csak gumibogyószörpnek nevezek, és ami még az esős reggeleknek is értelmet ad, ugyanúgy ahogy az esős délutánoknak meg az almapüré (különösen Győri Édessel párosítva).
A rendszeres futás a Vondelparkban az endorfin-termelésen túl is számtalan örömforrásban részesít, lévén ez tekinthető a legszociálisabb tevékenységemnek mostanában. Talán nem túlzás, ha azt állítom, inkább érzem magam vondelparki, mint amsterdami lakosnak. Már nagyjából feltérképeztem a madárállományt, ruházatról felismerem a szembefutó sorstársakat, tudom, hogy melyik pad a hajléktalanoké, hova járnak a fiatalok bandázni és a park melyik része alkalmas a romantikára.
Szeretem nézni a biciklin elsuhanó embereket, kitalálni honnan jönnek, hova mennek, milyen életet élnek. A tanácstalanul tekergő déli turistákat bérelt piros kerékpárjukon, vagy a kétméter magas kerekes csodával közlekedő srácot, akit másodszorra már ismerősnek tekintek. Szeretem elnézni a görkorcsolyával bukdácsoló szőke kisgyerekeket, és az öltönyt viselő elegáns férfiakat, akik hozzájuk hasonló fess kutyákat sétáltatnak, miközben szivarra gyújtanak. Kulturális élményként meg minden futás elején megnézem, hogy mit reklá
moznak a Filmmuseum plakátjai. Hazafelé a zenélő járdalapokat érintve aztán átgondolom, milyen jól fog esni az esti zuhany, a meleg vacsora és a Scrubs következő része lefekvés előtt. Tudatomba vésem, hogy másnap reggel, ha nem találom a vadkacsát az út szélén, az nem azért van, mert baja esett, hanem mert kikeltek a tojásokból a gyerekek, ezzel felelősség hárul a szárnyára, és már nem élhet olyan veszélyesen, mint azelőtt. És abban a reményben hajtom álomra a fejem, hogy holnap elég meleg lesz ahhoz, hogy ebédidőben kimenjünk a Hinta Parkba és teljes erővel előre-hátra hajlongva ismét gyereknek érezhessem magam. 
Comments