MY ONLY PLANET

csak így halkan lehunyva a szemet erőltetés nélkül hagyom gravitáló testem nyugodjon le minden része és foglaljon helyet nem változnak a napok én is ugyanakkora vagyok parányi csepp tenger vizében sós könnyem csak örülök neki, hogy vagyok hogy a létbe belecsusszanok minden reggel rácsodálkozom mi ez a mély lélegzet mely felkel bennem és útra kel bármilyen reménytelen irányba egyenesen a fürdőszobába tükrömben arcom tengeren hullámok mikroszkóp alatt holnap újra látom leoltom a villanyt hova visz az akarat ma vagy hol tép szét a vágy mindkettő bennem puha ágy megszentelt alkalom miközben várom a villamost papírzsebkendő után kutatok

átmeneti kedves halál mikor az álom ránk talál a valóságot messze hagyja lelkünkből a dalt kicsalja kicsal valami dalt ott belül hova magunk sosem megyünk nem érintjük, nem találjuk csak reméljük, csak kívánjuk kezem fogod, úgy ballagunk átsétálunk egy kis kapun feljutunk a kerek holdra mintha házunk erre volna megpihenünk egy tisztáson gondolkodni elmúláson vidámságon és életen álmokon és képzeleten mondod nekem szép kedvesem én már mindig veled leszek együtt éjjel, együtt nappal megsegít az összes angyal szép kedvesem mondom neked velem te már sosem lehetsz álmainkban együtt járunk de a földön el kell válnunk

egy íves hajótest halad ablakod alatt sötét vizen meglep a mély csend és elragad tekinteted, a végtelen lélegzetem most te vagy tőlem éppolyan idegen mozdulatlan pillanat mint az ernyedő idegek tengerek hulláma között erőteljes nyugalmad lebeg árbocok büszkesége fölött a te szándékod integet mert itt minden a tied belőled árad szét a fény sakktábládon a tér üres megszűnik minden fekete-fehér bálnába bújtam, élő halott míg lesújtott rád is az ég alkímiád titkos anyaga vagyok a végtelen bennem véget ér

így kezdem újra mindig készületlen előre hajtogatott ívek mentén egyensúlyozva hosszú rúd a kezemben mi lenne ha leesne és a mélybe zuhannék én is? talán már zuhanok, csak nem érzem mert a házak teteje és maguk a házak is velem csúsznak az ablakok lefelé a végtelenbe ajtókilincsen csüngő kéz az enyém is lehetne a teljes ködből, a felhőkből kinyúló kéz mely felemel, visszatart, leejt és elfelejt bizonyosság csak a zűrzavar rendszertelenségbe oltott képzelet mindennap új, mindennap más csak fűtsön, adjon meleget forraljon teát, miközben legyek köröznek, üres lámpaburák kihűlt vacsorám felett utolsónak mondhatnák de ki tudja mi lesz az utolsó után egy utolsó utáni végső cselekedet mely elvezet majd megoszt egy új ismeretlenben

utazás előtt kavargó izgalom és álmok vonszolnak szerelmet vall egy delfin kapcsolatunk messze szédít eljegyzés, szerelem, család az ágyból te nézel rám már elmentem, még itt vagyok flamingó inog búvárszemüvegem mögött valódi alak éles késsel vágtam el magam a kényszer hogy kinyissam a koffert de nem megy, a repülő kihajóz felriadok, a delfin, a flamingó százféle teknős közelít felém gyűlnek egy nagy hullám partra sodor valami megfoghatatlan lélegzetet kókuszdió hull alá napozó iguána lusta szemrebbénésében a várakozás, a sorok a tengerpart nyomán, hová Kolombusz kikötött talán most a test színpada, a villogás, a pénz luxus forgatag a maja ablakok alatt korallok közt folyó alkohol a mozdulat, a lagúna kékségében fuldokló álom homok-sós hurrikán-pillanat kétely paradicsoma hogy eljutunk oda, hogy nem lesz ott én nem leszek, Miami Beach is csak egy hely és én vele, nem tudom a tengeri alagúton takarítom a szobát legyen tiszta ha nem jönnék vissza várjon, a virágom ki ne száradjon élje tú...

Belekap a tavaszba a tél Valahogy az ősz ráköszön a vég, A nyár…. Hogy is volt? Távoli emlékek, mikor veled húztam meg a vészféket A Balaton felé, a fenyvesek között Hogy beúszni hosszan, akartunk mindent A halat, a krumplit, a lépcsőn Besétálni ruha nélkül, az éjszaka csobban Suttogó hangunkat víz sodorta A hajunk hínár, a hajunk volt hínár Haza most már hiába hívnál... Az emlékek velem és veled Játszanak, a hattyúkat etettük Alul zöldesen nyálkádzó köveken Míg elhevertünk a csillagok alatt. Takarónk nem volt, A távolban valaki gitárt pengetett. Tábortűz lehetett, pattogó szikrák És bizonytalanul simuló kezek… Nedves ruhákban indultunk haza, Pedig hazánk volt itt A tágas éjszaka. Otthonabb érzés Túl kóbor álmokon Hol egyedül miénk volt A víz meg a csillagok.

Egy új évre ébredek: Választást erőltetek Aztán feladom magam. Ráncokként nőnek Felém az ismétlés óriásai. De hiába bármi harc, Akaratommal Éppen csak nézni tudom őket: A rám terülő valóság Gyűrött filmkockáit, melyben Az antihős én vagyok. Nem harcolok. Napon kérgesedő guánók Emlékezetét hordozom. A sejtek meghalnak És újjászületnek. Képlékeny anyaghalmazok. Hogy meddig tart Bizonytalan, Mégsem nyugtalanít a vég: Ha ismét és újra Kezdődik egy év Te elindulsz, És én bátran Utánad bámulok.

Abandoned by the ground and the rain White tulip stands proudly in the vase, Its leafs breathe the air without a sound Then it slowly turns towards the sun. Like a long yawn, the petals open; Chemical substances unspoken Surrender to fate or to science, The tulip bends and bows in silence. I’m staring at this blossoming life, As drying blood on a wound, so light. White tulip, I know you are dying But your beauty is what leaves me crying.

Ha mar a Mira És megy a rima Négy haramia Irama se bírja Sem Irma, se Mari Sem a Mata Hari Ezt az öri-harit, Kicsi harakirit. Mira, gyere már, Vár rád Miramár, Ott van sok irha, Illatuk mirrha. Vagy el Mariborba, Le a Mari-bárba, Hol a vigasz borba Igazság van zárva. Jó lesz baromira Egyszer valamira Talán majd a sírra Költő is azt írja: „Egyszer vala Mira, Nem volt benne hiba.”

Szavaid édes mézéről Csorogjon bánatom Mi feltámadna még, Mint utolsó hajnalon Haldokló fájdalom. Új világ kezdete A megélt élet után, Hol könny s mosoly Az örökkévaló elmúlással Egybeforr.

Kettős szivárványaink Párhuzamos ívei a végtelenben Találkoznak. Ott a színek Összefolynak. Mégsem érlek el, És te sem érhetsz hozzám. Nyugodt bizalmad mégis befogad Belőlem valamennyit. Lehetsz szél, eső vagy fagy, A nap vagy Ember.

London utcáin sétálok, megyek, Velem barátok, sokféle életek. A nagymamám valahol Hideg ágyon fekve rostokol. Szép ruhában várja a véget Míg a világ engem Odabent éget. Metróra szállunk. Durva férfihang üvölt 'Mind the gap' E súlyos ürességben félek. Ez vagyok én: Valami. Semmi? Préselődő emberek között Nyolcvanhat évet... Hogy bír ki ennyit egy lélek? A dobos tortát már nem küldi senki Születésnapom így értelmét veszti. A nagymamám szép ruhában... Mozgólépcső helyett Őt majd élő kezek Engedik a mélybe, a sírba, Sosemvolt biztos nyugalomba. Végesített élet... Miért lepődünk meg, ha mindig így megy? Könnyeim helyén mosoly Mert nyolcvanhat évig tartó pokol Helyett gyerekek, unokák, dédunokák Ölelik az illatot, a sok emléket A parfét, a kelt gombócot, - amilyet csak ő tudott, - A porcukros epret, a kerti kádat, A házi krémest, a sok finom falat... A romok közötti kaland Volt rólam utolsó képe. A teraszon nejlon otthonkában Hangosan kiáltott Ha uzsonnát hozott Színes tányérokon. I...

Öledbe bújok. Megfáradt vándor Vagyok az úton, Ki most megpihen. Testem vonszolta Lelkem és szívem Szögre akasztom, Asztalra teszem, Míg karod szorít, Tudatom enged: Titkokat cserél Benned és bennem Néhány néma szó És egy mozdulat. Talán egy emlék Lesz, mi megmarad. Mert az életem Útra kel holnap. Sebek talpamon, Ölek batyumban.

Hol vagy hát? Deszkák szálkás jelenében, Homokszemek pergésében? Vagy a folyó hullámában, Örvényében, fojtásában, Egyetlenegy kis cseppjében, A gangon felmosóvödör vizében? A világnak mely pólusán, Illatos bőrnek pórusán? Vagy-e villanykattanásban Kézre simuló imában, Vagy a néma némaságban, Egy leejtett szalmaszálban, Benn a vörösbor szagában? Vagy egy sebes forradásban? Milyen forma képletében, Lélek mélyi rezzenésben, Hová bújsz előlem ily rendületlenül Ó, Szerelem! Hol vagy hát? Te idegen ismerős Álmos mesékben az örök hős Te délceg vitéz lovag, Te pőrelábú szegény Parasztlegény, Kiben a valóság csak úgy serceg Békából varázsolt szőke herceg Hova rejted, bújtatod magad, Ó, mondd! Már nem kereslek... Hajnali vonat cipeli sorsomat. Kinti ködökben gyapjas nyugalmak legelnek. Szélmalomcsönd. Bágyadt kezemben könyv, Halott költők szavait ringatom És bámulom az emberek arcát, Ahogy testneszek, újságpapírok Gyűrődnek társakként az úton. Elbóbiskolt életek. Meg nem érdemelt erény A horizon...

A szelíd bizonytalanság takarót Terít rám távoli, idegen tájban Hol a néma szavak mint jót akarók Fekszenek a szívem mélyén, lázban. Hallgatnak s velük hallgatom A surranó időt, a lágy lombokat. Fájdalom kérgéből vésett dallamot sodor magával a vágy s fojtogat. Aztán elúsznak, itthagynak engem. Régi barátok, szerelmek cikáznak nehéz kövek között amint a tenger Felé veszik útjukat, és reggel Mikor álmok velem még cicáznak Takarómat vacogva ölelem.

Ajtók, ablakok, tükrök és falak Besurranó fény virágok alatt. Néma zongora hangjait kócos Képzelet kelti életre folyton. Könyvek könyvek mellett a polcokon Könyvek a földön, az ágyon és hordozok Magamban káoszt, bennem úgy tombol, Hogy barátot gyúrok papírlapokból.

Kettőnk vonzalmába Fúródott szilánkos, Forgolódó, nyugtalan álmok Lepedőben megizzadt vágyak után Foltokat hagynak az őrült kínfullánkok Lángoló törzsű hasított fák a tűzön Mit vélt szerelmünk parázzsá hűtött Bennem még itt éget, fáj, nyomaszt A felállított képletnek hogy ellentmondasz Nem vagyok több, mint amit látsz Két mell, egy pina meg egy száj Gondolatban nem is létezem Kenyérnek a test, ha mégis kérdezed.