Honvágy

A szelíd bizonytalanság takarót
Terít rám távoli, idegen tájban
Hol a néma szavak mint jót akarók
Fekszenek a szívem mélyén, lázban.

Hallgatnak s velük hallgatom
A surranó időt, a lágy lombokat.
Fájdalom kérgéből vésett dallamot
sodor magával a vágy s fojtogat.

Aztán elúsznak, itthagynak engem.
Régi barátok, szerelmek cikáznak
nehéz kövek között amint a tenger

Felé veszik útjukat, és reggel
Mikor álmok velem még cicáznak
Takarómat vacogva ölelem.

Comments

Popular posts from this blog

Black Summer

Saves the Day

Dahab Diving memories I.