MY ONLY PLANET

Tudom, hogy mostanában nem sokat írok ide, és hogy levelekre sem válaszolok olyan sűrűséggel, ami esetleg elvárható lenne. Nagy erőfeszítésembe kerül bármit is leírni. Jól esik kicsit nem lenni, ne tudjon senki semmit rólam. Vagy mást gondoljon, mint amit írni akarok, illetve nem akarok. Folytatás, azaz újrakezdés. A világ összes reménye és optimizmusa kell minden egyes betű leírásához. Ha azt mondom mostanában ebből nem túl sok jutott nekem, akkor máris megvan mindenre a magyarázat, ugyanúgy ahogy arra is, miért kellenek most mégis a szavak és képzeletbeli közönségem. Nem akarok keseregni, nem akarok szánalmat és együttérzést kelteni. Nevetségesnek sem szeretnék látszani azt bizonygatva, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Őszintén, néha fognám az egész rakat valóságot és bevágnám a szekrénybe, jól rázárnám az ajtót, én pedig békésen álmodoznék tovább nélküle. Vagy apró cetlikre darabolnám, és egyenként meggyújtanám őket a kandallóban. Vagy...

A maratoni táv lefutásának gondolata a tavalyi budapesti Nike félmaraton teljesítése után született meg bennem, amikor kicsivel több, mint két óra futás után még mindig tudtam a lábamon állni, sőt úgy éreztem, akár még tovább is tudnék futni. Hetekkel később ámulattal néztem a Plus maraton résztvevőit, amint a Nyugati pályaudvar felhajtójára kapaszkodtak fel, igencsak megnehezítve így az utolsó kilométereket. Emlékszem az egyikük megbotlott, én pedig folytattam utamat a Margitszigetre, hogy teljesítsem a szokásos két szigetkörömet. Bevallom, furcsa érzés volt egyedül futni a szigeten, miközben a Duna túloldalán többszáz méteren keresztül hömpölygött a lábait kapkodó tömeg. Szerettem volna én is ott lenni inkább. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy 2008-ban beköszönt az életembe Amszterdam, ami nemcsak az életemben indított új szakaszt, hanem a futáshoz való kapcsolatomban is. Mindig mosolygással tölt el a tudat, hogy míg mások a piroslámpás negyed és a coffee shopok Mekkájaként ta...

Life always makes the funniest jokes. That’s why I never get bored of it. My last weeks in Amsterdam have been so dense that I don’t stop thinking about all the movies that would be the right equivalents for everything I have been through. As time goes, the possibility of linking different stories of life together is enormously increasing. Indifferent details suddenly become the main issues for long weeks and you are just sitting and watching your own life as a movie. Because there is nothing else to do. It was a dense period I told you and now I’m just waiting for what’s next. I don’t know if you have ever thought about how historical events influence your own life. I’m sure everybody remembers where was and what was doing on 9/11, for example. When that happened, I was in Paris with my future­-ex-boyfriend and hardly noticed anything from the importance of that sorrowful event. All I remember was that I was really into him and I loved him so much that I was ready to be his friend-...

I promised to write something for my birthday. I already had a plan what to tell you, but that plan had been changed so many times by life since then. When I was a kid, I might have had an idea how it was going to be 30 years old. Good job, loving husband, kids, car and a house with garden, probably. But I have never thought that I’m going to mourn my cousin, who was one year older than me and passed away three days before my anniversary. Sad enough, I know, yet there is something important I learnt last week: there is no young or old, there is only dead or alive. Let me devote this entry to him, who is no longer with us. As time goes, you have to realize one more thing: the number of funerals will only increase for the rest of your life. What are you going to do then? You’ll just try to keep on going with your own things, maybe with more devotion and more discipline and hope you won’t be the last one going away… Therefore I stick to the plan and I’m telling you one of my favourite sto...

Azt hiszem elérkezett az ideje annak, hogy minden félelmemmel leszámoljak, ami egy idegen ország fogalmához kapcsolódik. Miután alaposan kezdem feltérképezni a holland egészségügy színtereit, érthető módon már nincsen napokig tartó görcsöm, ha bankba vagy postára kell mennem. Összességében az elmúlt két évben nem töltöttem ennyi időt várótermekben és orvosoknál, mint az utóbbi két hétben, és csak hab a tortán, hogy mindezt idegen nyelven, egy idegen országban tettem. Valójában már nem is annyira idegen. Talán furcsán hangzik, de lelkes érdeklődéssel figyelem, miként működnek a dolgok errefelé és csak reménykedem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Egészségügyi körsétám első állomása ugrás volt a mélyvízbe: Fogorvos, ami már önmagában is félelmetesen hangzik, de ha hozzátesszük a holland jelzőt, két dolog fokozhatja rettegésünket: 1. Mibe fog ez nekem fájni (mind testileg, mind anyagilag)? 2. Mi történik, ha a fúrót a szétfeszített számhoz közelítő fogorvos megkérdezi tőlem hollandu...

I don’t remember how it happened. I just found myself lying on the coach surrounded by soft colours and heart-beating music. I couldn’t say a word. I was completely overwhelmed by the shapes, the sounds, the smells and the colours. An atheist might feel the same when enters a church and despite all his religious scepticism, he is still impressed by the interior decoration so much that starts to have doubts about the non-existence of God. The door of your room is an entrance to another world I have never seen before. Who enters there once, will never be the same again – this is how I imagine things. Like an earthly heaven or a heavenly hell. There is not much difference anyway, as earth is a place where angels are dating devils in secret. When I enter your room, I leave everything behind. I only bring my heart, I put it on your table – it’s messy (cigarettes, empty bottles, ashes – all the ruins of yesterday’s party) and I hope there won’t be a sudden move that sweaps it under the coach...

The question whether the glass is half empty or half full tells a lot about how you think about the world. I’m not the person who says the glass is half full. There was a time when I believed that the glass was half full, even if there were only drops in it. A nice way to get disappointed when you are thirsty and you start drinking from that glass. Later I learnt to measure things and tried to be on the safe side: expect the least - probably an empty glass - and get surprised when you find something at the bottom. This is my way of being optimistic (does that mean realistic?). But the question of the half full or empty glass has another aspect, too that we usually ignore. Namely, who is filling up our glasses? I think this is the essence of the whole glass issue and it took me to a conclusion that might seem far from the original question. Because the glass doesn’t get filled by itself. Somebody fills that up so that you can elaborate yourself in the philosophy of the empty-or-full pro...