Take Me With You
Csak az időmet vesztegetem. Nagyjából ennyi van, így telik az élet. Beszélsz hozzám, kedves vagyok, meghallgatlak. Ahelyett, hogy a magam dolgával foglalkoznék. Majdnem dühös vagyok rád, de kíméletesen palástolom, hiszen nélküled tudom semmire se mennék. De az igazság az, hogy veled se túl sokra. Szeretném, ha te tolnád a szekeremet, vagy ha te cipelnéd a bőröndöm inkább. És ne csak a lépcsőn felfele. Én hosszasan elmélkednék fel-alá sétálva, mint a görög filozófusok, míg te alásan követnél mindenhová és szolgálnád szándékaimat.
Egyelőre a bőröndömet magam cipelem. Néha beverem a lábam, olykor beleütközöm a járókelőkbe. Teljesen mindegy, hogy hova megyek, hány napra és mennyit pakolok be, a bőröndöm mindig nehéz. Vagy legalábbis annak tűnik. A tudat, hogy nélküle sokkal könnyebb lenne több kilót nyom. Nagyjából ötöt.
Ha utazom, útközben néha azt kívánom bárcsak otthon lennék. Bárcsak sohasem indultam volna el - dünnyögöm magamban és elképzelem, ahogy a konyhában kerülgetem a kalaptartónak beállított bőröndöt, amit minden egyébbel megtöltök, amire éppen nincs szükségem, de lehet, hogy jó lesz még valamire. Magamra zárnám az ajtót és várnám, mi történne. Folytatnék-e érdekes beszélgetéseket egymagamban, rájönnék-e valamire, amire az utazásaim során még nem sikerült. Beljebb kerülhetnék-e gondolataim labirintusában, illetve kitalálnék-e onnan. Megoldódna-e a világ nélkül az összes problémám. Rájönnék-e arra, hogy miért zavar a jelenléted, miközben folyamatosan figyelek arra, amit mondasz. Úgy figyelek, mintha tőled remélném a választ.
A bőröndömet gyakran zsákutcákba cipelem. Olyan érdekesek ezek az utcák, mindig akad valami, ami eltereli a figyelmem az útról. A szépen elrendezett kirakatok, az utca fényei, vagy éppen a szembejövő arcok láttán elkalandoznak a gondolataim és mire észbe kapok, már rossz irányban haladok. A zsákutcákkal az a baj, hogy ki kell belőlük sétálni, megtenni még egyszer ugyanazt az utat. Ekkor az újdonság varázsát felváltja a szomorú beismerés, hogy a célomtól távolabb jutottam és ismét csak az időmet vesztegetem.
Nem tudom, mi visz előre. Hány zsákutcát kell még leküzdenem a bőröndömmel ahhoz, hogy megbarátkozzam veled, az időpazarlás bűnével, és a belső magányommal egyszerre. De tulajdonképpen nem is ez aggaszt a legjobban. Nem a te locsogásod, nem a bőrönd súlya, vagy a tévutakra eltékozolt drága pillanatok. A legnagyobb félelmem az, hogy az út, amit be kell járnom, nem is létezik.
Egyelőre a bőröndömet magam cipelem. Néha beverem a lábam, olykor beleütközöm a járókelőkbe. Teljesen mindegy, hogy hova megyek, hány napra és mennyit pakolok be, a bőröndöm mindig nehéz. Vagy legalábbis annak tűnik. A tudat, hogy nélküle sokkal könnyebb lenne több kilót nyom. Nagyjából ötöt.
Ha utazom, útközben néha azt kívánom bárcsak otthon lennék. Bárcsak sohasem indultam volna el - dünnyögöm magamban és elképzelem, ahogy a konyhában kerülgetem a kalaptartónak beállított bőröndöt, amit minden egyébbel megtöltök, amire éppen nincs szükségem, de lehet, hogy jó lesz még valamire. Magamra zárnám az ajtót és várnám, mi történne. Folytatnék-e érdekes beszélgetéseket egymagamban, rájönnék-e valamire, amire az utazásaim során még nem sikerült. Beljebb kerülhetnék-e gondolataim labirintusában, illetve kitalálnék-e onnan. Megoldódna-e a világ nélkül az összes problémám. Rájönnék-e arra, hogy miért zavar a jelenléted, miközben folyamatosan figyelek arra, amit mondasz. Úgy figyelek, mintha tőled remélném a választ.
A bőröndömet gyakran zsákutcákba cipelem. Olyan érdekesek ezek az utcák, mindig akad valami, ami eltereli a figyelmem az útról. A szépen elrendezett kirakatok, az utca fényei, vagy éppen a szembejövő arcok láttán elkalandoznak a gondolataim és mire észbe kapok, már rossz irányban haladok. A zsákutcákkal az a baj, hogy ki kell belőlük sétálni, megtenni még egyszer ugyanazt az utat. Ekkor az újdonság varázsát felváltja a szomorú beismerés, hogy a célomtól távolabb jutottam és ismét csak az időmet vesztegetem.
Nem tudom, mi visz előre. Hány zsákutcát kell még leküzdenem a bőröndömmel ahhoz, hogy megbarátkozzam veled, az időpazarlás bűnével, és a belső magányommal egyszerre. De tulajdonképpen nem is ez aggaszt a legjobban. Nem a te locsogásod, nem a bőrönd súlya, vagy a tévutakra eltékozolt drága pillanatok. A legnagyobb félelmem az, hogy az út, amit be kell járnom, nem is létezik.
Comments