MY ONLY PLANET

Abandoned by the ground and the rain White tulip stands proudly in the vase, Its leafs breathe the air without a sound Then it slowly turns towards the sun. Like a long yawn, the petals open; Chemical substances unspoken Surrender to fate or to science, The tulip bends and bows in silence. I’m staring at this blossoming life, As drying blood on a wound, so light. White tulip, I know you are dying But your beauty is what leaves me crying.

I’m sipping tea, wrapped in a warm blanket. I hope to write something. I’m staring at the screen but my attention is like a bird that wants to fly out of the window. Everything is still outside. Nobody is walking in the streets, only dark and light clouds are chasing each other in the sky. A flock of birds shape a beautiful V. V as victory? V as vanity?… I can see a mocking bird on the top of a tree, the sunshine reflects on its wings, which makes it more visible. The dark cloud is growing on the right and is approaching faster and faster. The branches of the trees are starting to move, a mild wind is getting stronger. The sun is still shining from the left, but on the right it’s already raining. Some seagulls show up on the rainy part, comfortably balancing in the strong wind. It seems like they are heading nowhere, they even stop in the air like hummingbirds do. Is it some kind of rain dance? Or do they just expose themselves bravely to the force of nature from which they cannot hid...

Ha mar a Mira És megy a rima Négy haramia Irama se bírja Sem Irma, se Mari Sem a Mata Hari Ezt az öri-harit, Kicsi harakirit. Mira, gyere már, Vár rád Miramár, Ott van sok irha, Illatuk mirrha. Vagy el Mariborba, Le a Mari-bárba, Hol a vigasz borba Igazság van zárva. Jó lesz baromira Egyszer valamira Talán majd a sírra Költő is azt írja: „Egyszer vala Mira, Nem volt benne hiba.”

Szavaid édes mézéről Csorogjon bánatom Mi feltámadna még, Mint utolsó hajnalon Haldokló fájdalom. Új világ kezdete A megélt élet után, Hol könny s mosoly Az örökkévaló elmúlással Egybeforr.

Kettős szivárványaink Párhuzamos ívei a végtelenben Találkoznak. Ott a színek Összefolynak. Mégsem érlek el, És te sem érhetsz hozzám. Nyugodt bizalmad mégis befogad Belőlem valamennyit. Lehetsz szél, eső vagy fagy, A nap vagy Ember.

London utcáin sétálok, megyek, Velem barátok, sokféle életek. A nagymamám valahol Hideg ágyon fekve rostokol. Szép ruhában várja a véget Míg a világ engem Odabent éget. Metróra szállunk. Durva férfihang üvölt 'Mind the gap' E súlyos ürességben félek. Ez vagyok én: Valami. Semmi? Préselődő emberek között Nyolcvanhat évet... Hogy bír ki ennyit egy lélek? A dobos tortát már nem küldi senki Születésnapom így értelmét veszti. A nagymamám szép ruhában... Mozgólépcső helyett Őt majd élő kezek Engedik a mélybe, a sírba, Sosemvolt biztos nyugalomba. Végesített élet... Miért lepődünk meg, ha mindig így megy? Könnyeim helyén mosoly Mert nyolcvanhat évig tartó pokol Helyett gyerekek, unokák, dédunokák Ölelik az illatot, a sok emléket A parfét, a kelt gombócot, - amilyet csak ő tudott, - A porcukros epret, a kerti kádat, A házi krémest, a sok finom falat... A romok közötti kaland Volt rólam utolsó képe. A teraszon nejlon otthonkában Hangosan kiáltott Ha uzsonnát hozott Színes tányérokon. I...

Öledbe bújok. Megfáradt vándor Vagyok az úton, Ki most megpihen. Testem vonszolta Lelkem és szívem Szögre akasztom, Asztalra teszem, Míg karod szorít, Tudatom enged: Titkokat cserél Benned és bennem Néhány néma szó És egy mozdulat. Talán egy emlék Lesz, mi megmarad. Mert az életem Útra kel holnap. Sebek talpamon, Ölek batyumban.

Hol vagy hát? Deszkák szálkás jelenében, Homokszemek pergésében? Vagy a folyó hullámában, Örvényében, fojtásában, Egyetlenegy kis cseppjében, A gangon felmosóvödör vizében? A világnak mely pólusán, Illatos bőrnek pórusán? Vagy-e villanykattanásban Kézre simuló imában, Vagy a néma némaságban, Egy leejtett szalmaszálban, Benn a vörösbor szagában? Vagy egy sebes forradásban? Milyen forma képletében, Lélek mélyi rezzenésben, Hová bújsz előlem ily rendületlenül Ó, Szerelem! Hol vagy hát? Te idegen ismerős Álmos mesékben az örök hős Te délceg vitéz lovag, Te pőrelábú szegény Parasztlegény, Kiben a valóság csak úgy serceg Békából varázsolt szőke herceg Hova rejted, bújtatod magad, Ó, mondd! Már nem kereslek... Hajnali vonat cipeli sorsomat. Kinti ködökben gyapjas nyugalmak legelnek. Szélmalomcsönd. Bágyadt kezemben könyv, Halott költők szavait ringatom És bámulom az emberek arcát, Ahogy testneszek, újságpapírok Gyűrődnek társakként az úton. Elbóbiskolt életek. Meg nem érdemelt erény A horizon...

A szelíd bizonytalanság takarót Terít rám távoli, idegen tájban Hol a néma szavak mint jót akarók Fekszenek a szívem mélyén, lázban. Hallgatnak s velük hallgatom A surranó időt, a lágy lombokat. Fájdalom kérgéből vésett dallamot sodor magával a vágy s fojtogat. Aztán elúsznak, itthagynak engem. Régi barátok, szerelmek cikáznak nehéz kövek között amint a tenger Felé veszik útjukat, és reggel Mikor álmok velem még cicáznak Takarómat vacogva ölelem.

Ajtók, ablakok, tükrök és falak Besurranó fény virágok alatt. Néma zongora hangjait kócos Képzelet kelti életre folyton. Könyvek könyvek mellett a polcokon Könyvek a földön, az ágyon és hordozok Magamban káoszt, bennem úgy tombol, Hogy barátot gyúrok papírlapokból.

Kettőnk vonzalmába Fúródott szilánkos, Forgolódó, nyugtalan álmok Lepedőben megizzadt vágyak után Foltokat hagynak az őrült kínfullánkok Lángoló törzsű hasított fák a tűzön Mit vélt szerelmünk parázzsá hűtött Bennem még itt éget, fáj, nyomaszt A felállított képletnek hogy ellentmondasz Nem vagyok több, mint amit látsz Két mell, egy pina meg egy száj Gondolatban nem is létezem Kenyérnek a test, ha mégis kérdezed.

Csak az időmet vesztegetem. Nagyjából ennyi van, így telik az élet. Beszélsz hozzám, kedves vagyok, meghallgatlak. Ahelyett, hogy a magam dolgával foglalkoznék. Majdnem dühös vagyok rád, de kíméletesen palástolom, hiszen nélküled tudom semmire se mennék. De az igazság az, hogy veled se túl sokra. Szeretném, ha te tolnád a szekeremet, vagy ha te cipelnéd a bőröndöm inkább. És ne csak a lépcsőn felfele. Én hosszasan elmélkednék fel-alá sétálva, mint a görög filozófusok, míg te alásan követnél mindenhová és szolgálnád szándékaimat. Egyelőre a bőröndömet magam cipelem. Néha beverem a lábam, olykor beleütközöm a járókelőkbe. Teljesen mindegy, hogy hova megyek, hány napra és mennyit pakolok be, a bőröndöm mindig nehéz. Vagy legalábbis annak tűnik. A tudat, hogy nélküle sokkal könnyebb lenne több kilót nyom. Nagyjából ötöt. Ha utazom, útközben néha azt kívánom bárcsak otthon lennék. Bárcsak sohasem indultam volna el - dünnyögöm magamban és elképzelem, ahogy a konyhában kerülgetem a kalaptartó...

On my way to work one part of the pavement has subsided as a result of the wheels of trucks that often park at this spot. There is not much to think about such an irregularity of the pavement. We don’t think about it, because we don’t think about the other potholes that come in our way in the mornings either. Our brains is switched into automatic pilot and even if we take notice of such a thing, as soon as we pass by we forget how the pothole made our biking familiar and cozy, leastways till the next morning. I passed this part of the pavement many times in many different weather conditions. I also noticed a long time ago that on rainy days this pit fills up with water and the puddle takes the shape of a heart. I realized that many times before. But as soon as I passed by, I forgot all about it - until the next encounter. I don’t know what has changed today... This morning after I passed by this regular heart-shaped irregularity full of water and I reached the entrance of my workplace ...

Eefje de Visser is going to play in Melkweg on the 8th of October. That reminds me of the funny correspondence I had with the radio station, Radio1 to figure out what the name of the singer was. I had to be insistent, but finally I got the answer. People say that Dutch songs are somewhat strange to listen to. I tended to agree with this statement. But when I first heard this girl singing I thought she made the impossible: she transformed this harsh West Germanic language into the ethereal flow of emotions. Her music feels soft, peaceful, fragile, meaningful, honest. As if all the suppressed gentle feelings of the Dutch nation would come to the surface in her songs. I wish it happened more often. “There was a train, that drove me away, drove me away / And when it halted, we a woke on our own, bewildered and alienated, but alone, alone, alone / … / Because no one leaves me / because no one understands / no one lets me go / but I am constantly traveling / because you have not shaken me aw...

We are having breakfast. Omelette with tomatoes and cheese spread on toasts. We are eating at the small table so you have to bend over from the armchair to reach your plate. Your chest almost touches your legs, but you don’t really mind. You are hungry and you are busy with your food. One deliciously looking piece of omelette on your fork falls to the ground. You curse, then you collect the remnants from the floor and put it on the side of the plate. This bite could be me. I see myself lying on your plate, all exposed to you while hoping that you will find me the most delicious piece amongst all. I’m fearless and surrendered to my destiny. I get excited when you stick your fork in me. The feeling of ’I can die now, I’m ready to start living’ runs through me. In the next second I’m on the floor trying to understand what happened. Is it how life after death feels? I'm still confused when you pick up my flattened body with your fingers and you put me on the side of the plate. I can he...

I have to say I really have nothing to say. You can stop reading right now. I’m so sure about this that it makes me start my abandoned blog again. I lost couple of things. I lost my voice that made me write my silly thoughts. Probably because I lost faith. I wanted to give sense to something that never should be more than it really is. I tried to explain it to myself many times. Was I really hurt and disappointed that stopped me from writing? Or was I just too lazy to write? Or did I just face up reality: what I wrote didn’t inspire me anymore. I felt I couldn’t go deep enough to be interesting. I lost direction. I’m losing directions and focus all the time. I'm in constant fight for everything that I believe would make me a better person. I lost things but I also gained couple of them. Now I can see that silence, disappearance, the lack of being in a form is necessary to get out of the loop (loop= circumstances, being used to things and identify yourself with that situation) for ...

In de spiegel zie je je eigen buitenkant speel je met jezelf teevee kijk je of je lijkt op het kind dat je van binnen bent. (Jan 't Lam)