Vaporize

Délután ötre beszéltük meg a találkozót. Tíz perccel múlt öt és ő még sehol. A tér másik oldalát kémlelem, hátha előbukkan a tömegben. A zebránál a lámpa zöldre vált. Kerékpárosok és gyalogosok lepik el az úttestet. Egy fiatal anyuka babakocsit tol. A babakocsi kerekét egészen az útpadkáig kísérem tekintetemmel. Az átkelést jelző kattogás hamarosan megszűnik, a lámpán kigyullad a piros fény. A járókelők torlódni kezdenek az út szélén. Egy napszemüveges alak érkezik a zebrához. Ő az. Ő is meglát és megindul egyenesen felém.

Felsóhajtok. Hát mégis eljött, itt van. Ekkor a kanyarban észreveszek egy sötét autót, ami nagy sebességgel a zebra felé közelít. „Vigyázz!” – sikolt fel egy hang bennem, de csak az autó indulatos dudáját hallja meg mindenki. Ő megugrik ijedtében, félelme azonban gyorsan elillan. Úgy lép elém, mintha mi sem történt volna, köszön és szorosan megölel.

„Egész éjjel nem aludtam - kezdi. Már nem is próbálok lefeküdni. Az álmok megszűntek létezni számomra. Csak ez a szörnyű valóság van, amitől képtelen vagyok megszabadulni. Tönkretett ez a nő. Tudom, hogy annyiszor ismételtem már el Neked, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Ahogy az egyik pillanatban a nappaliban ülünk a kanapén, mindketten olvasunk, néha megérintjük egymást, aztán a másik pillanatban, ahogy a földön hever részegen, és azt üvölti nem akar többé látni, és valóban soha többé nem láttam őt újra.

Se egy hátrahagyott levél, se egy SMS, egy telefon, amivel megmagyarázná a helyzetet, amivel feloldozna engem a nyomasztó teher alól. Mit követtem el ellene? Mivel érdemeltem ki mindezt? Mi az, amit nem vettem észre? Nem, nem. Egyszerűen nem tudok továbbjutni rajta. Ahogy leteszem a fejem a párnára, csak ő jár az eszemben. Ahogy ott ülünk a nappaliban, együtt olvasunk, aztán akár egy bombarobbanás, minden eltűnik a föld színéről, mintha ez az együtt töltött két hónap sosem létezett volna.”

A kávézóba érünk. Ő whiskey-t kér jég nélkül, én menta teát. Rágyújt, én pedig ellenőrzöm a telefonomat, volt-e nem fogadott hívásom. A telefon képernyője sötét. „Két hete próbálkoztam utoljára – folytatja. Az volt a hatodik. Az interneten rendeltem illegális nyugtatókat, számításaim szerint egy fél doboznak halálosnak kellett volna lennie. Mivel biztosra akartam menni, egy egész dobozzal készültem. A szüleim vidékre utaztak aznap, úgyhogy minden adott volt a dologhoz. Megittam egy üveg whiskey-t, aztán bevettem az egész adagot. Elkezdtem egy levelet fogalmazni neki, hogy elküdjem az e-mail címére. Tudja meg, mit tett velem. A következő, amire emlékszem az a függöny résein át beszűrődő délutáni napsütés volt A szőnyegen feküdtem meztelenül, és nagyon fáztam.”

Kinézek az ablakon. „Ahogy múlik az idő, egyre szebbnek találom az őszt – mondom. A lehulló falevelek táncát hosszú percekig tudom csodálni. Látod? Egy levél épp a pocsolyában landol.” Közömbösen hátrafordul, hogy unszolásomra osztozzon velem az élményben. Ekkor megcsörren az asztalon hagyott telefonom. „Szia kedves… Igen, minden rendben, hathetes és az orvos szerint minden a legnagyobb rendben. Már dobog a szíve… Nem… Igen.... Ne aggódj, nemsokára otthon leszek... Puszi...” Leteszem a telefont. Ő még mindig hátat fordítva ül nekem. Aztán megszólal: „Nézd, még egy levél beleesett a vízbe.”