October II.

- … és lehet, hogy írok valamit.
- Miről fogsz írni? – kérdezi.
- Az teljesen mindegy – válaszolom. Kétkedve néz rám, de nem kérdez többet. A csendből arra következtetek, hogy elhiszi, hogy ezt én jobban tudom nála. Ettől megnyugszom. Lehet, hogy tényleg jobban tudom.

Napok óta nyaggattam a gombák miatt. Egyik reggel munkába menet, a kerékpárút és az autóút közötti zöld sávban egy jelentőségteljes piros kalapos gombára lettem figyelmes. A vidám fehér pöttyök jól kivehetők voltak bicikliző tempóban is a hivalkodó piros kalpagon és a hetyke fehér gallér sem hiányzott a nyakáról. Tökéletes megjelenésű légyölő galóca. Szinte harapnivaló szépség.

Másnap előre megfontolt szándékkal kerekeztem a piros óriás felé, tekintetemet végig a füves sávra szegezve. Meglepő látványban volt részem. Az előző napi piros óriás mellett tucatnyi újabb piros kalapos bukkant elő. Nem értettem, hogy kerülhették el a figyelmemet. Mintha a földből…

Onnan.

*

Nem kell túl sokáig nyaggatnom. A következő hétvégén felpakoljuk gépeinket és megrohamozzuk a közeli erdőt. Kezdetét veszi az őszi gombavadászat. Először bátortalanul. A sokszínű avarban nem látunk semmit. Itt nincs is gomba, mondom. Abban a pillanatban szemem látóterébe kerül az első. Szürke csengettyűgomba. Egy korhadt fa törzséből táplálkozik. Egyedül van. Megörülünk. Mindketten megközelítjük és ellövünk néhány képkockát. Igazítunk a beállításokon, majd ismét lövünk. Más-más szemszögből, fél szemünkkel hunyorítva célzunk. A legbarátságosabb háború a mienk. A célpontok érintetlenek maradnak, csupán tekintetünk vaktöltényei cikáznak körülöttük.

Lassan hozzászokunk az erdő arányaihoz, a fákhoz, az ösvényekhez, a rothadó falevelek illatához és munkánkba merülve egyre távolabb kerülünk egymástól.

A földet fürkészem, a következő áldozat után kutatva. A süppedékeny mohaszőnyeg a talpam alatt egy végtelen esőerdő illúzióját kelti bennem. Meglátok egy újabb gombát. Hosszúszárú gyökeres fülőke. Megközelítem óvatosan, úgy mintha egy gyanútlan állatot szándékoznék lencsevégre kapni, amely a legapróbb neszre is elillanhat. Amikor egy lépésnyire vagyok tőle, lehajolok. Fényképezőgépembe kacsintok és leguggolok. Mialatt élesítem a képet, térdem a súlyánál fogva az avarba dől. Könyökömre barnuló levelek tapadnak, érzem, ahogy a nedvesség átszivárog a pulóveremen. A támasz biztos, a kép éles. Koncentrálok. Szeretném megragadni a létezés e törékeny pillanatát.


Csend.

A gép kattan egyet és én továbbra is mozdulatlan maradok. A feladat teljesítve, fel kéne állnom, valami mégsem enged. Ha most egy kicsit közelebb hajolnék, és fülemet a földhöz tapasztanám, meghallanám a világ szívdobbanását, gondolom. Dibb-dobb, dibb-dobb – hallom még mielőtt megadnám magamat az elképzelésnek.

-Hát itt vagy. Eltűntél – mondod. Felnézek rád és te rám mosolyogsz a kék ég hátteréből.

Lábad dobogása hosszan visszhangzik bennem.

Comments

Post a Comment

Popular posts from this blog

Black Summer

Such a heavy duty to start this. Days had long passed when I felt brave and naive enough to document anything from my life. I’m jealous of this old self of mine, jealous of the person I used to be. So much shit has happened since and more days are passing quietly, unaware, unnoticed, unmentioned. To formulate anything that makes sense these days is hard. After all the dreams, all the innocence gone, it’s hard to say what is left. It’s hard to say what keeps me moving. But I still am. Maybe I feel responsible to live a life for the two us, the life you won’t get to experience. Maybe it is closer to the truth that any narrative that helps me to take the next step, that helps me to get out of bed in the morning is tightly embraced. There may be more of these fabricated explanations than just one, and these stories in my mind are changing. Trying to validate the unlikely, the impossible. Up until today, I have moments when I have to remind myself that such a terrible event did happen
Read more

Saves the Day

Back to the weekly regime. Bi-weekly. Any kind of regime. Leaving prints of the days, of the uninteresting, of the nothing happening. Then that’s it. Trying to understand the forces that mute me and tell me everything I say is utterly useless and unnecessary.   They say it so loud, it’s scary. With time (What I really mean is with age) I would expect fearlessness would take over. Oh how wrong I am. Doubt mountains everywhere I look. And I realize that if I say nothing, if I pretend life can just happen in one dimension, somewhere between the work laptop and the television, that means they won against me. The muting, doubting, questioning forces could triumphantly conclude that there is nothing to see here.   This is my weak attempt to step up and pretend that it matters. Replace “it” with anything you think may be important part of a life and likes to hide away from the inquisitive eyes. It could be me. The one that cannot be muted by fear, or if it got muted for long is now ready to r
Read more

Dahab Diving memories I.

Image
Sometimes the best holiday experiences are born from a spontaneous idea, without too much planning or overthinking, like the one I’m going to tell you about. The idea of going to Egypt was inspired by a friend we met (also spontaneously) in Croatia earlier this year. He told us that he took a diving course in Egypt and that it was one of his favorite destinations to visit during his year of traveling. I was always aware that Egypt is a special place to visit not only for its cultural heritage but also because of the rich underwater life of the Red Sea. In my case, the safety concerns of visiting the country were always stronger than my curiosity so I put the country on the back burner as a place I probably never get to visit in this lifetime. But a few days or weeks after our Croatian workation, while considering different holiday plans, Eugene asked “should we just go diving to Egypt?”. I believe I said yes without much hesitation. Mountains have been the main focus of most of our rec
Read more