Blades of Glory

A téren ideiglenesen felállított jégpálya előtt állunk. Mosolyogva nézzük, hogyan ügyetlenkedik néhány angol turista az összekarcolt jégen. A következő pillanatban kézen fogsz és a kölcsönző felé vezetsz. Útközben megkérdezed, mekkora a lábam. Harmincnyolcas, mondom és még mindig nem esik le, mit akarsz. És a tied? - kérdezek vissza. Negyvennégyes, de néha negyvenötös - válaszolod. Megjegyzem a számokat. Amikor odaérünk, a kölcsönzőben álló férfihoz fordulsz és két korcsolyát kérsz: egy harmincnyolcasat és egy negyvenötöset. Korcsolyázni fogunk jelented ki ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig meglepetten ülök le a fagyos padra, hogy kibújjak a csizmámból.

Próbálom felidézni, mikor mondtam neki, hogy tudok korcsolyázni, de nem jut eszembe egyetlen beszélgetésfoszlány sem. Nem tart sokáig. Hamar elfogadom a tényt, hogy a lábméretemen kívül mindent tud rólam. Előrehajolok, hogy a csatokkal rögzítsem a korcsolyát a lábamon. Régen mindig apám húzta meg a hokikorimat. Amikor meghajolt előttem, én erősen kitámasztottam magam, ő pedig addig húzta a fűzőket, amíg még éppen nem fájt. Nagyon szorosra tudta húzni a korcsolyát, előfordult, hogy néha már éppen fájt, de a fájdalom néhány perc mozgás után elmúlt.

Gyorsan elkészülünk. Egyszerre lépünk a síkos jégre, kezünkkel kalimpálva egyensúlyozunk. Belekapaszkodunk a jégpálya peremébe, de aztán inkább elengedjük mindketten. A korcsolyázás rég elfeledett, mégis oly ismerős érzése haladásra késztet. Az első biztonsági kör után szinte magától gyorsul a korcsolyám. A gyerekkor emléke olyan mélyről bukik fel bennem, hogy beleszédülök. A talpalatnyi helyen elveszítelek szem elől és csak a lábamat figyelem, amint az egyiket a másik elé emelem, ahogy évtizedekkel ezelőtti gyerekkori önmagam is tette.

A zsúfolt tér helyett most a befagyott tó közepén siklom egyedül. A távolból hallom a hokizó fiúk üdvrivalgását: valaki bravúros gólt lőtt a fekete koronggal. Lassan elhagyom őket, egymást követő íveket karcolok az érintetlen jégbe. Sokáig haladok előre, amikor hirtelen egy földöntúli hang szakítja meg önfeledt utamat. Rianás. A jég felszíne valahol megrepedt és én szeretném látni a törésvonalat…

Hátulról érkezel. Erősen megszorítod a kezem. Annyira, hogy még éppen nem fáj. Egymás mellett korcsolyázunk szerelmünk terében. Az összekarcolt jégbe beleképzelem nyomainkat. Az összehajoló félköríveket a sok millió összehajoló félkörív között. (Egy kisfiú most hozza a hólapátot és ügyes mozdulatokkal lehordja a jégport a pálya felszínéről. A jégpor kupacokban áll a pálya végén.)