MY ONLY PLANET

Sok minden történt az utolsó bejegyzés óta. Ki gondolná, hogy az élet néhány négyzetméteren (ami a kert) ilyen drámai, ilyen eseményteli tud lenni? Megpróbálom időrendi sorrendben leírni a történéseket. Vagy inkább a leglényegesebbel kezdem. A feketerigó egy alattomos támadás áldozatává vált a kertünkben.  Egy, a környékünkön élő macska belópozott a kertajtó alatti résen a kertbe és ott a bokorban meglapulva várt az áldozatára, a gyanútlan feketerigóra, aki békésen csipegette a magokat a földről. Mivel a tett helyszínét egy bokor eltakarta a szemünk elől (éppen a függöny felszerelésén fáradoztunk a nappaliban), mi csak az izgatottságot észleltük. Azzal tisztában voltunk, hogy a macska lesben állt, de azt nem láttuk, de hogy a feketerigó már a földön volt, a veszélynek kitéve. Úgyhogy amikor a bokorban szokatlan mozgásra lettünk figyelmesek, tudtam, hogy baj van. Én elítélhető módon arra vártam, hogy majd berepül egy galamb és a macska szépen meglepi. Ekképpen váltam a macska tettes...

Nincs sok tapasztalatunk házvásárlás terén, úgyhogy amikor kitaláltuk, hogy kell egy nagyobb ház, ahol a felső szomszéd nem tud az idegeinkre menni, egy rövid listán gyűjtöttük össze az elvárásokat: legyen kert a madáretetőnek és növényeknek, legyen vagy lehessen kandalló, biciklizhető távolságban legyen Amszterdam központjától. Amikor először beléptünk ebbe a házba, illetve a kertbe, egy szomorkás őszi napon, az első dolog, mely mindkettőnknek szemet szúrt, és amelynek következményeit a mai napig élvezzük, az a madarak magas számban való jelenléte volt. Különösen egy vörösbegyre emlékeztünk, melyet azóta sem láttunk a kertben. A ház minden negatív tulajdonságát eltakarta az a tény, hogy tele van madárral a kert. Valójában a szomszéd kertje volt tele, mint utóbb kiderült, és akiknek időközben a madáretetési szokásait már egészen kitanultuk és megállapíthatom, hogy egészen kifinomult rendszerük van a különböző madárfajták különböző igényeinek kielégítésére.  Ami a ház negatív tulajd...

Intő jel, hogy angolul kezdtem el ezt a bejegyzést. Kedd van, holland ünnepnap, a felszabadulás napja, ötévente szabad nap. Akkor legyen írás ma is. Tulajdonképpen nem a véletlen sodort ide, az íráshoz vissza. Több évig dobozokban lapultak meg a könyveim és úgy másfél hete végre megérkezett a könyvespolc és a könyvek végre méltó helyükre kerültek. Természetesen belelapoztam egy-kettőbe és végül egy könyv a kezemben maradt: Murakami könyve, What I talk about when I talk about running. Nem tudom mikor olvastam először, talán írtam róla. Gondoltam kezdésnek ez jó lesz, témába vág. Olvasni, írni, futni. Valamilyen sorrendben. A tények tisztázása végett mondom, nem vagyok futóbolond. Nem vagyok megőrülve a futásért (az írásért, az olvasásért). Többször vonszolom magam ki egy körre, mint sem. Többször futok lassan, többször állok meg egy-egy képet készíteni vagy csak beszívni a friss levegőt, mint sem. Teljesen hiányzik belőlem a versenyszellem. A futás nem jön könnyen és nem érzem, ez oko...

Hát (mert háttal nem kezdünk mondatot) kinek van kedve a számítógép mögött ülni a rendes munkaidőn túl és még azontúl is? Nem nekem. Most mégis itt, mióta kitaláltam, hogy mennyire jó lesz újra magyarul közvetíteni az életből. Ne soroljam fel, mi mást tehetnék éppen. Beszélhetnék édesanyámmal telefonon (épp itt az ideje), futnék, főznék, olvasgatnék, életjelet felmutatnék, rendelnék valamit online, kézbe fognám végre a basszusgitárt... De most akkor ez. Igazából csak annyit akarok mondani, hogy ma egy hónapja költöztünk be az új házba. Mondhatom, hogy az otthonunkba. Sosem voltam még így, hogy szinte szerelembe vagyok esve, és egy rakás beton, egy rakás föld sok levegő iránt érzem ezt.  Kis  csoda.  Csodálatom folyamatos tárgya a kert. Mivel tavasz elején költöztünk be, nem tudjuk milyen növények lapulnak meg a föld alatt. Tele van a föld meglepetésekkel. Néhány napja jöttem rá például, hogy a kertünk végében lévő nagy bokor az bizony egy orgonabokor. Egyből az ara...

2019 is not over yet. In order to complete this uneven year differently, I decided to finish or to start a few things, which I may have procrastinated for years, before 2019 ends.   Restarting my blog belongs to these few things. I had the intention to get back to it multiple times, but somehow it never happened. Got busy with other things, I guess. I did get back to it from time to time, maybe once a year, just reading the old blog posts, old references, most of them I totally forgot. I liked the idea that there has been a place, where I could just say WHATEVER so after each time I visited my old blog (I even lost my login details and got access to it again in a complicated way, but that was also a long time ago, so I forgot) I promised to get back to it.   And I didn’t. I have nothing to say, I thought (and that’s been always like that. Me thinking that.) I don’t want to waste people’s time, or my time. What is it that matters after all? I also have the tendency...

Összeszorított foggal Annyira akarom és közben nem mozdulok Hatalmas hegyekről álmodozom, ahol már semmi sem számít ahol minden józanság értelmét veszti ahol egy hajszálon függ minden nézem az ablakomon át az esőverte faleveleket, ahogy rángatja őket a szél a nap már lement, besötétedett bolygónk forog körbe mintha mi sem történne halk megadással, azzal a csönddel, mely az űrben körülveszi ezt a zajos földet ahol néhány robbanás évmilliók közben én meg itt a meleg ágyban, gondolkodva valami kellemetlenségen a tűréshatár bizonyos pontján, erre tenni fel az életet egy másik ponton fordulni át nappalból az éjszakába egy magasabb ponton egy távoli helyen, a nyugalom fogságában megszületett álom, valahogy megtalálom. úgy jönnek rendbe a dolgok, ahogy lassan eltűnik minden beleolvad a képbe, a semmiség közepébe és zajlik telik az élet, egy sóhaj a levegőbe szirénaszó valahol messze, elsuhan a képzeletben a város fényei villódznak, nedves járdalapo...

Saturday morning. Walking down the stairs, crossing the road with the garbage bag in my hand. Garbage bag disposed. Who decides when the garbage bin is full?- I asked myself when I turned back and on my way to the bicycle my attention was drawn to the sand in the square around a tree. Two little birds were playing in the sand and it seemed like they were having the time of their lives. They were sitting opposite of each other slightly above the ground with fluttering wings and they tried to put their legs and toes on the top of each other's. It was like two kids playing in the bath tub. Everything in constant motion. Spring has arrived too fast - I thought. It took like a minute when the birds got up and were flying away. I tried to follow them with my eyes as long as I could. The birds continued their dancing in the air, looking, almost touching each other and totally forgetting about th...