MY ONLY PLANET

2019 is not over yet. In order to complete this uneven year differently, I decided to finish or to start a few things, which I may have procrastinated for years, before 2019 ends.   Restarting my blog belongs to these few things. I had the intention to get back to it multiple times, but somehow it never happened. Got busy with other things, I guess. I did get back to it from time to time, maybe once a year, just reading the old blog posts, old references, most of them I totally forgot. I liked the idea that there has been a place, where I could just say WHATEVER so after each time I visited my old blog (I even lost my login details and got access to it again in a complicated way, but that was also a long time ago, so I forgot) I promised to get back to it.   And I didn’t. I have nothing to say, I thought (and that’s been always like that. Me thinking that.) I don’t want to waste people’s time, or my time. What is it that matters after all? I also have the tendency...

Összeszorított foggal Annyira akarom és közben nem mozdulok Hatalmas hegyekről álmodozom, ahol már semmi sem számít ahol minden józanság értelmét veszti ahol egy hajszálon függ minden nézem az ablakomon át az esőverte faleveleket, ahogy rángatja őket a szél a nap már lement, besötétedett bolygónk forog körbe mintha mi sem történne halk megadással, azzal a csönddel, mely az űrben körülveszi ezt a zajos földet ahol néhány robbanás évmilliók közben én meg itt a meleg ágyban, gondolkodva valami kellemetlenségen a tűréshatár bizonyos pontján, erre tenni fel az életet egy másik ponton fordulni át nappalból az éjszakába egy magasabb ponton egy távoli helyen, a nyugalom fogságában megszületett álom, valahogy megtalálom. úgy jönnek rendbe a dolgok, ahogy lassan eltűnik minden beleolvad a képbe, a semmiség közepébe és zajlik telik az élet, egy sóhaj a levegőbe szirénaszó valahol messze, elsuhan a képzeletben a város fényei villódznak, nedves járdalapo...

Saturday morning. Walking down the stairs, crossing the road with the garbage bag in my hand. Garbage bag disposed. Who decides when the garbage bin is full?- I asked myself when I turned back and on my way to the bicycle my attention was drawn to the sand in the square around a tree. Two little birds were playing in the sand and it seemed like they were having the time of their lives. They were sitting opposite of each other slightly above the ground with fluttering wings and they tried to put their legs and toes on the top of each other's. It was like two kids playing in the bath tub. Everything in constant motion. Spring has arrived too fast - I thought. It took like a minute when the birds got up and were flying away. I tried to follow them with my eyes as long as I could. The birds continued their dancing in the air, looking, almost touching each other and totally forgetting about th...

Izzadt ágyneműben, ruhában, eltékozolva a napot. Szavaink fokozott bűvöletében. Mit mondhatnék? Mi az a szó? Tudod, hogy nem várlak, nem jössz talán soha. Talán valaki más közelít éppen. Találkozásaink kifürkészhetetlenek. Hallom, ahogy a toll a papír alatt serceg. Miféle terápia? Ahogy összedolgozzuk magunkat és végül elengedjük. Mennyi jókedv sűríthető egyetlen pillanatba? Ez az élet, nincs kétség efelől. Talán majd elérek egy szintet. Vagy egy színt. Örömfogalom, felekezet. Szenvedélyesen kímélem magam. A tájak, a képek, a robbanócukor elkísérnek. Látom megénekelt házadat, a függönyt, a gyertyát. Álmaidat köszönöm. Kedvességed felülmúlhatatlan. Szavak, mozgás, alkalmak. Erő és erőszak. Egy másik toll talán, mi a feszültséget teljesen feloldja. (2013. június 23. hajnal)

At the end I don’t know what it is. Time is passing. It runs quickly out of my hands. I don’t try to stop it, no reason for that. The biggest thing is happening to us at once, in every second. And it brings us closer. It opens my eyes now, we share the same destiny, and we all try to make the most of it. There is nothing more comforting than I know the same happens to you, to all of us. It gives a different perspective. Today I know it’s real. Everything will pass away, but something will stay. And that’s me. And you. At once.

Nézem az alattam elnyúló lejtőt. A domb legszélén imbolygok és igyekszem legyőzni félelmemet. Mintha legalábbis egy szakadék szélén állnék ilyen bizonytalanul. Végiggondolom, mit fogok csinálni, még akkor is, ha az elindulás pillanatában az ösztöneim majd felülírnak minden előre eltervezett mozdulatot. Ha nem a domb tetején volnék, talán eszembe se jutna, hogy ez a domb bármilyen kihívást jelenthet. Vajon mit gondolnék most gyerekkorom meredek lejtőiről, melyeket telenként szánkóval hódítottunk meg? Nincs idő hosszas merengésre. A lejtő türelmetlenül követeli, hogy értelmet kapjon általam. Amíg fent állok, nem vagyok része az érzésnek, a sebességnek, a pillanatnak. Ha remegne is a lábam és a karom, szívem a torkomban lüktetne, akkor sem lenne más választásom. Ha feljöttem, le is kell menni. Ilyen egyszerű ez. Még egy utolsó pillantás előre a mélybe, aztán a snowboard orrát előrebillentem az egyensúlyommal és megindulok. Igyekszem a testsúlyomat az első lábamra helyezni, ami...

csak így halkan lehunyva a szemet erőltetés nélkül hagyom gravitáló testem nyugodjon le minden része és foglaljon helyet nem változnak a napok én is ugyanakkora vagyok parányi csepp tenger vizében sós könnyem csak örülök neki, hogy vagyok hogy a létbe belecsusszanok minden reggel rácsodálkozom mi ez a mély lélegzet mely felkel bennem és útra kel bármilyen reménytelen irányba egyenesen a fürdőszobába tükrömben arcom tengeren hullámok mikroszkóp alatt holnap újra látom leoltom a villanyt hova visz az akarat ma vagy hol tép szét a vágy mindkettő bennem puha ágy megszentelt alkalom miközben várom a villamost papírzsebkendő után kutatok