MY ONLY PLANET

A sötét színű póló ujja alól kivillanó karod. Ahogy az izomkötegek megfeszülnek kezed csontjain, és puha bőröd finom szövetként takarja be azokat. Karjaid öntudatlanul követik lépteid rimusát: könyököd egyszer behajlik, egyszer leenged. Lenyűgözve figyelem tested hétköznapi táncát. Lassan elhaladsz mellettem és én könyvem fedezékéből belémerülök széles hátad látványába. Szemem azonban vissza- visszatéved félig meztelen felsőkarod kecses íveire. Nézem, ahogy a karok szorgalmasan dolgoznak azon, hogy előbbre juss. Lépteidet számolom. A hatodik lépésre a hajad sötétjéből elővillan erőteljes arcéled, képzeletben végigsimítom az ujjamat az orrodon, majd megérintem a szád és a hetedik lépésre befordulsz a sarkon. Hosszú másodpercekig bámulom eltűnésed színhelyét. Nem tudom, miféle titokzatos labirintus vár rád a folyósó mélyén. Visszatekintek a könyvembe. Nézem a betűket, próbálom felfogni a szavak értelmét, de arányos karod izmai folyton megzavarják figyelmemet. Látom, ahogy fel- aláhajlik ...

I’m not going to the movies. I haven’t been to cinema lately and this has a reason. I lost my faith in movies. You might think I’m a deceiver, because I give up on something that brought us together, something that mostly means your life. I feel the same. I don’t understand how I ended up here. I’m crying for the urge to go and see a film. I’m crying for the joy of distracting my attention for at least 90 minutes. Those hours watching movies with you are carved into my memory as the happiest times of my life. And now it’s over. The recognition came out of the blue, exactly the same way as my fear of flying. I already lost counting how many times I travelled by plane - as you lost counting your marathons. Each time I enjoyed flying: I loved the heavenly view from the small window and I watched with amazment the sharp wings as they cut the clouds gently into halves. It was only a second when everything changed: the plane seemed to be out of balance for a moment. That was the moment when ...

Helyet foglalunk az asztalnál. Velem szemben ülsz és várod, hogy mondjak valamit. Makacsul hallgatok. Úgy teszek, mintha a pincért figyelném jön-e már. Nem tudok a szemedbe nézni. A mondatokat ismételgetem magamban, amiket előre megfogalmaztam ilyen esetekre. Könnyed, felszínes kijelentések, amelyektől jól fogod érezni magad. Szavak, amelyek pontosan kijelölik egymáshoz fűződő viszonyunkat és a helyünket a világban. Dühös vagy rám. Vesztegeted rám a drága idődet, és én még a látszatát sem próbálom fenntartani egy elképzelt rendnek. Nem tudod, mekkora erőfeszítésembe került, hogy összeszedjem magam és találkozzam veled. Te csak most szembesülsz azzal, milyen csalódást okozni egymásnak, én már elindulás előtt tisztában voltam vele. Tehetetlenek vagyunk. Szeretném elmondani, miként jutottam ide. Elmesélni az első jeleket, amelyekről azt gondoltam, csupán egy múló szeszély kellékei. Hogy mégis mennyire jól éreztem magam tőle. Örültem, hogy végre én is része lehetek az egésznek. Az elégedet...

Zuhanunk. Félelmemben minden erőmmel a karfát szorítom a repülőgép utasterének utolsó sorában, és rezzenéstelen arccal bámulok ki az ablakon. Nézem, ahogy a házak teteje lassan kapcsolatba lép a repülőgép futóművével. Nem tehetek már semmit, gondolom, teljesen hiábavaló az idegeskedés. Szeretném méltósággal bevárni a véget. Hangosan kalapáló szívemet próbálom elrejteni egy mosoly mögé, amit a mellettem ülő idős amerikai házaspár felé küldök megnyugtatásképpen. Várom a pillanatot. Most, mindjárt… Érzem, ahogy a repülőgép ismét elveszti egyensúlyát, és a szárnyak megremegnek. Az utolsó pillanat. Körülnézek. Barátkozom halálom színhelyével. Szememmel végigsimítom az ölemben heverő könyvet és szomorúan konstatálom azt a meggondolatlanságot, amivel reggel a kézi poggyászomba hajítottam pusztán kis mérete miatt. Meggondolatlanság? Eszembe jut, hogy a szinte teljesen érdektelen könyv egyik oldalán a jobb felső sarok be volt hajtva, az alábbi sorok pedig aláhúzva: „Your fear is the sharpest de...

Early morning on the shore. I bend over to pull the shoelaces tight. I stretch my muscles with the usual moves. I push the button on my stopwatch. I’m already running when the three beeping sounds reach my ears. The sea is silent, there is hardly any passers-by on the pavement. I’m running slowly. I cannot get bored of the unbelievably blue colour of the sea and the fresh protecting breeze. My faithful companions on the way. I would like to run around the whole island couple of times. I never want to stop. There is hardly any signs of last night’s parties. The flashing lights are switched off, people are fast asleep. I come across some elderly tourists – they are probably in the phase when the burden of age doesn’t let them sleep too long. Is it because they feel they still have so much to do in the remaining time? Is it the fear of death that doesn’t let them sleep? I will know when I get there. A tractor appears on the beach to smooth away the traces in the sand, which were left behi...

Az Amszterdamból Hilversumba közlekedő vonaton ülök. Az elsuhanó tájba feledkezem, élvezem, ahogy a vonat kettéhasítja a teret. Az ablakban visszatükröződő ismeretlen arcok nem vesznek tudomást erről a folyamatos pillanatról. Éveken keresztül utaztam hasonló távolságon nap, mint nap, most mégis különleges kalandnak élem meg ilyen messzire magam mögött hagyni szeretett városomat. Vajon hova tűnt belőlem az utazás iránti rajongás? És mivé lett bennem az a sokáig kísértő gondolat, hogy minél távolabb megyek, annál jobb helyre kerülök? Ha nincs elvágyódás, akkor jó helyen vagyok – próbálok elfogadható magyarázatot találni a megismerés szándékának eme nagyfokú hiányára. Talán maga a tény, hogy külföldön élek - ami számomra még mindig olyan, mintha egy nagy utazáson lennék - szorítja el bennem a kíváncsiságot más tájak felé. Nem jártam sok helyen, mióta itt élek. A leghosszabb belső utazásom mégis itt zajlott, és zajlik folyamatosan. Igazad van abban, hogy az ember, ha külföldön él egy olyan...

Where did the words disappear? I’m sitting on my bed watching the blue sky through the window. The randomly shaped white clouds seem motionless. Sometimes when I look up, planes or seagulls are crossing the one meter wide glass. The tiny stains of dry raindrops become invisible then. I see you in the shop with the light blue shopping basket in your hand. You are trying to choose some precooked meal from the counter. I’m following you pretending I want the same kind. The truth is that I’m not hungry anymore. After that, you are going to pick up some fresh juice. I’m not familiar with the set-up of the shop yet, so I’m trying to memorize the place for the juices. I’m leaving you behind. When I turn back, I see you at the cash register looking for your bonus card nervously. You received it from your grandmother and now you are afraid you have lost it. I’m at the cash machine. You show up on your blue bike and stop behind me. You don’t know who I am, but I recognize you in a second. I’m tu...