MY ONLY PLANET

You asked me why I run. Why do I live? I would ask you. Who knows the answer? I think I could fill up a book explaining to you why I run. Even if it seems senseless to run nowhere, to run to the same place from where I started, many things happen in between. Or maybe the opposite happens, that nothing happens while I’m running and running around in the park. I don’t hurt people (just avoid me if I don’t wear my contact lenses), and I don’t get hurt (I also try to avoid potholes). Sometimes I think when I run I can stop time. Smooth and mellow time bubble, almost like being nowhere, almost like being in that completely clean and soft white towel. I like to disappear unawares in my running suit and think this is the only way I can fit in. Sometimes I have the feeling that I can turn back time with running. If I really wanted to, I could go back in time, I could be next to You, and we could have that conversation again. Then I feel I run for You. And at the same time, I always run forward...

Some of You say my blog is not detailed enough. I don’t talk much about my work, neither people I meet. Whatever the intitial aim is, if you start writing a blog, there is a chance that people might read it. People you meet on a daily basis and people you hope you’ll meet (again). Even if you start it as a game, after you write down the first word you already feel the responsibility, the responsibility that comes along with any of your actions in life. Well, in the beginning I had this idea to spend a year describing the weather and traffic conditions of Amsterdam for You, which don’t sound very interesting topics, but that’s exactly why I was thinking about it… With time, these regular writing sessions seem to turn into a symbolic umbilical cord in my life. An umbilical cord that ties me to You, to my home, and sometimes I feel this is the only way I can connect to the real world exactly the way I want to, where there is no pressure and tension, only me and the things that want to be ...

Még csak foltokban ugyan, de már érezni lehet a közelgő ünnep előszelét. A rémisztő narancssárgába öltöztetett kirakatok, és a napról-napra növekvő turisták száma semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy a hónap végére kénytelen leszek beszerezni én is valami narancsos idiótaságot, ha részét akarom képezni az utcára vonuló tömegnek. De addig is be kell érnem néhány kevésbé harsányan színezett nappal, amelyek során képzeletem védőfelszerelésébe bújva a helyi adottságokkal vívok ádáz harcot. Be kell vallanom, D-vitamin junkie lettem. Napimádó magyarul. Talán születésem óta az vagyok, de ide kellett jönnöm tudatosítani magamban a tényt. Kedélyállapotom percről-percre változik annak megfelelően, hogy a nap eltűnik vagy felbukkan a vastag, esőcseppeket rejtő felhők közül. Hogy a napi minimális napfény-szükségletemet kielégítsem, elég sok mindenre képes vagyok. A kerékpárral lassítás, napos oldalra húzódás az olcsó trükkök közé tartozik. A munkahelyi mosdóba délután beragyogó nap hosszú perce...

Finally it did happen. The expected unexpected: I fell off my bike. This is not clumsiness. I think this is a way Amsterdam wants me to know that I'm accepted. My initiation ceremony took place here at the corner. I was coming home from work and before turning left, I was looking around in six directions at the same time - as I usually do - to be sure I can cross the road safely. But there was one thing I forgot to check. Yes, the most fearful and sneakiest one of all, I heard so much about. The tramway rails. The slippery tramway rails. Exploiting the lack of attention, my front wheel just slipped into a tram rail as if it had longed for this encounter for a long time and it resulted me lying on the ground (for 10 seconds) and having a distant, quiet scream from the audience of the street. Don't feel sorry for me. I wasn't really hurt and actually I'm kind of proud of this accident. What is more, I have this movie-like feeling that since then one more piece got into it...

Telnek-múlnak a napok Mohaország tengerszint közeli magasságában. Két hét után végre sikerült levegőt ereszteni a bicikli kerekekbe, gondoltam ez az esemény megérdemel egy újabb bekezdést. Holnap reggel minden bizonnyal hiányérzetem lesz, hogy a biciklire pattanva nem az lesz az első gondolatom: fel kéne fújni a kerekeket, és nem kell majd furcsa akrobatikus mutatványokat végeznem útközben, hogy megvizsgáljam: most tényleg laposak a kerekek?! Vagy csak én vagyok gyenge? Esetleg valaki titokban megemeli a csatornákat átívelő hidak magasságát, mielőtt arra mennék? A kételyek helyét tehát holnap átveszik a keményre pumpált kerekek. Elképzelem, ahogy hétfő reggel rekordidő alatt suhanok el a munkahelyre, a több biciklis között szlalomozva, a földet alig érintve. Azért amikor a kamikázé vadkacsa közelébe érek, lelassítok majd. A Vondelpark e különös lakója ugyanis rendszeresen felbukkan a kerékpárút egy bizonyos pontjánál és teljes magabiztossággal nekiindul a másik oldalnak, rá sem hederít...