MY ONLY PLANET

We are having breakfast. Omelette with tomatoes and cheese spread on toasts. We are eating at the small table so you have to bend over from the armchair to reach your plate. Your chest almost touches your legs, but you don’t really mind. You are hungry and you are busy with your food. One deliciously looking piece of omelette on your fork falls to the ground. You curse, then you collect the remnants from the floor and put it on the side of the plate. This bite could be me. I see myself lying on your plate, all exposed to you while hoping that you will find me the most delicious piece amongst all. I’m fearless and surrendered to my destiny. I get excited when you stick your fork in me. The feeling of ’I can die now, I’m ready to start living’ runs through me. In the next second I’m on the floor trying to understand what happened. Is it how life after death feels? I'm still confused when you pick up my flattened body with your fingers and you put me on the side of the plate. I can he...

I have to say I really have nothing to say. You can stop reading right now. I’m so sure about this that it makes me start my abandoned blog again. I lost couple of things. I lost my voice that made me write my silly thoughts. Probably because I lost faith. I wanted to give sense to something that never should be more than it really is. I tried to explain it to myself many times. Was I really hurt and disappointed that stopped me from writing? Or was I just too lazy to write? Or did I just face up reality: what I wrote didn’t inspire me anymore. I felt I couldn’t go deep enough to be interesting. I lost direction. I’m losing directions and focus all the time. I'm in constant fight for everything that I believe would make me a better person. I lost things but I also gained couple of them. Now I can see that silence, disappearance, the lack of being in a form is necessary to get out of the loop (loop= circumstances, being used to things and identify yourself with that situation) for ...

In de spiegel zie je je eigen buitenkant speel je met jezelf teevee kijk je of je lijkt op het kind dat je van binnen bent. (Jan 't Lam)

Today was a funny day. I remember waking up and having the feeling that I won’t see my apartment for a couple of days. It was almost sad. I was already missing the big windows, the easy access to any directions, my wonderful bathroom. But I had to go. So I zipped my suitcase (the big one because my mum always wants me to bring the big one – to have space for home made sausages and christmas cakes) and left 5 minutes earlier: the first time in my life I took the morning bus in the middle of nowhere (where I live). The bus was fast – too fast. I had to wait 15 minutes for the train, and in the train it was completely dark. I gave meaning to every little thing this morning, the morning that separated me from my home for a couple of days. I figured out my haiku for the day: sötét vagonban bőröndöm fogságában indulok haza Then I made it to work, with my big suitcase. My dear colleagues looked at me and joined me in celebrating a special day and my big suitcase with me. But the more we talke...

Délután ötre beszéltük meg a találkozót. Tíz perccel múlt öt és ő még sehol. A tér másik oldalát kémlelem, hátha előbukkan a tömegben. A zebránál a lámpa zöldre vált. Kerékpárosok és gyalogosok lepik el az úttestet. Egy fiatal anyuka babakocsit tol. A babakocsi kerekét egészen az útpadkáig kísérem tekintetemmel. Az átkelést jelző kattogás hamarosan megszűnik, a lámpán kigyullad a piros fény. A járókelők torlódni kezdenek az út szélén. Egy napszemüveges alak érkezik a zebrához. Ő az. Ő is meglát és megindul egyenesen felém. Felsóhajtok. Hát mégis eljött, itt van. Ekkor a kanyarban észreveszek egy sötét autót, ami nagy sebességgel a zebra felé közelít. „Vigyázz!” – sikolt fel egy hang bennem, de csak az autó indulatos dudáját hallja meg mindenki. Ő megugrik ijedtében, félelme azonban gyorsan elillan. Úgy lép elém, mintha mi sem történt volna, köszön és szorosan megölel. „Egész éjjel nem aludtam - kezdi. Már nem is próbálok lefeküdni. Az álmok megszűntek létezni számomra. Csak ez a szörny...

- … és lehet, hogy írok valamit. - Miről fogsz írni? – kérdezi. - Az teljesen mindegy – válaszolom. Kétkedve néz rám, de nem kérdez többet. A csendből arra következtetek, hogy elhiszi, hogy ezt én jobban tudom nála. Ettől megnyugszom. Lehet, hogy tényleg jobban tudom. Napok óta nyaggattam a gombák miatt. Egyik reggel munkába menet, a kerékpárút és az autóút közötti zöld sávban egy jelentőségteljes piros kalapos gombára lettem figyelmes. A vidám fehér pöttyök jól kivehetők voltak bicikliző tempóban is a hivalkodó piros kalpagon és a hetyke fehér gallér sem hiányzott a nyakáról. Tökéletes megjelenésű légyölő galóca. Szinte harapnivaló szépség. Másnap előre megfontolt szándékkal kerekeztem a piros óriás felé, tekintetemet végig a füves sávra szegezve. Meglepő látványban volt részem. Az előző napi piros óriás mellett tucatnyi újabb piros kalapos bukkant elő. Nem értettem, hogy kerülhették el a figyelmemet. Mintha a földből… Onnan. * Nem kell túl sokáig nyaggatnom. A következő hétvégén felp...