MY ONLY PLANET

Csak az időmet vesztegetem. Nagyjából ennyi van, így telik az élet. Beszélsz hozzám, kedves vagyok, meghallgatlak. Ahelyett, hogy a magam dolgával foglalkoznék. Majdnem dühös vagyok rád, de kíméletesen palástolom, hiszen nélküled tudom semmire se mennék. De az igazság az, hogy veled se túl sokra. Szeretném, ha te tolnád a szekeremet, vagy ha te cipelnéd a bőröndöm inkább. És ne csak a lépcsőn felfele. Én hosszasan elmélkednék fel-alá sétálva, mint a görög filozófusok, míg te alásan követnél mindenhová és szolgálnád szándékaimat. Egyelőre a bőröndömet magam cipelem. Néha beverem a lábam, olykor beleütközöm a járókelőkbe. Teljesen mindegy, hogy hova megyek, hány napra és mennyit pakolok be, a bőröndöm mindig nehéz. Vagy legalábbis annak tűnik. A tudat, hogy nélküle sokkal könnyebb lenne több kilót nyom. Nagyjából ötöt. Ha utazom, útközben néha azt kívánom bárcsak otthon lennék. Bárcsak sohasem indultam volna el - dünnyögöm magamban és elképzelem, ahogy a konyhában kerülgetem a kalaptartó...

On my way to work one part of the pavement has subsided as a result of the wheels of trucks that often park at this spot. There is not much to think about such an irregularity of the pavement. We don’t think about it, because we don’t think about the other potholes that come in our way in the mornings either. Our brains is switched into automatic pilot and even if we take notice of such a thing, as soon as we pass by we forget how the pothole made our biking familiar and cozy, leastways till the next morning. I passed this part of the pavement many times in many different weather conditions. I also noticed a long time ago that on rainy days this pit fills up with water and the puddle takes the shape of a heart. I realized that many times before. But as soon as I passed by, I forgot all about it - until the next encounter. I don’t know what has changed today... This morning after I passed by this regular heart-shaped irregularity full of water and I reached the entrance of my workplace ...